Régóta vártam arra, hogy egy barátnőm újra férjhez menjen. A sors úgy hozta, hogy ebben az évben két csodálatos lányt is "oltár elé kísérhettem", ráadásul ezúttal abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Zolival együtt fotókba is zárhattam az Ő legszebb esküvői pillanataikat.
Barátnőként fotózni egyszerre könnyebb és sokkal nehezebb feladat is. Egyszerre érez az ember erősebb megfelelési kényszert és megnyugtató lazaságot. Bár minden párunk eddig nagyon közel állt a szívemhez - hogy is lehetne másképpen csinálni mindezt ? - ilyenkor valahogy méginkább elfogultan, méginkább szeretettel és izgalommal átitatva szemléled őket...
Ez most tényleg egy nagyon-nagyon szubjektív bejegyzés lesz, tényleg arról, hogy "mi jár az esküvő fotós fejében"...:)
Fél 9-re Tatán voltunk, eddig minden a legnagyobb rendben. :) A fiúkat száműzzük a mi szobánkba. Ülök a földön, egyszerre békés nyugalommal és izgatottsággal... gyönyörködöm a készülődő Ágiban...jókat nevetünk az elrontott pofavágós képeken...közben kipakolom a szekrényből a dekorációkat, hogy lefotózzam. Kész Ági frizurája, gyorsan beülök Vikihez a sminkbe, persze türelmetlenül sürgetem, mert fotóznék tovább... közben a fiúk telefonálnak, hogy ők már elkészültek...hááát mi meg még nem...s akkor még nem tudtuk, hogy Ági fűzőjét négyen negyed óra alatt fűzzük be...s aztán jobb lett volna, ha meg se kísérlem kifűzni, de megtettem... :D
Ragyogó napsütésben érkezünk Aniék házához egyszerre a többi lánnyal. Kezemben a koszorúslány ruhám, a cipellőm (óh, bárcsak ne vittem volna!) és a fotóstáskám. Ledobom a papucsomat, az utazóruhámat és átöltözöm, miközben Zoli segít becipelni a sütiket és a többi holmit. Ani örvendezik, hogy mindannyian milyen szépek vagyunk a ruhában, ellenőrizzük egymás sminkjét, csacsogunk folyamatosan. Engem annyi különböztet csak meg a többiektől, hogy két géppel a kezemben rohangálok és ugrálok fel és le a franciaágyról... teszek néhány kísérletet arra, hogy az eseményeket a fotók kedvére befolyásoljam, aztán rájövök, reménytelen és csak magamban beszélgetek a kompozíciókról... Ani gyönyörű, mint mindig, és pózol, mint mindig....én meg igyekszem a maga természetességében megörökíteni, mint mindig...:D Leül a tükör elé, kezében a birdcage fátylam, én adhattam a "valami kölcsönt"...furcsa , büszke érzés...egy egészen új életre kel a kis kiegészítő... Aztán hirtelen kétségbeesés, a gyűrűket Náni (a vőlegény) nem vitte magával... együtt izgulunk, nyugtatgatom, de igazából hangosan nevetek, mert ez annyira anis és annyira nánis... ! :D Le sem merem írni, hogy milyen sebességgel száguldoztak a fiúk, hogy időben orvosolják a problémát...:D Egy hirtelen érzéstől vezérelve ezután inkább átadom a stafétát Zolinak, izgulok...nagyon...nagyon...
Őrülten tűz odakint a nap és csak arra tudok gondolni, bárcsak ne kinti helyszíneket választottunk volna Ágiékkal... Szenvedünk. Nem így terveztük, de rosszul gondolkodtunk. Ugyanott végre nem kell titkolnom semmilyen nyűgöm. Tényként közlöm, hogy megállás nélkül elrontom a képeket (sajnos előfordul, csak erről sosem beszél senki...), muszáj árnyékba húzódnunk, mert ez így nem lesz jó. Felszabadító érzés kimondani a hibáinkat! :) Belül persze ennél sokkal kevésbé vagyok laza... Félek, hogy nem lesznek jó képeik... Ági biztosan tudja, hogy ez jár a fejemben, mert ismer, de szerencsére éppen ezért bízik is bennem és nem esik kétségbe. Gyorsan beugrunk a Pálmaházba - ahol a vacsora lesz - és rendelünk egy megváltóan hideg ásványvizet és szusszanunk egyet. A szobába menet Ági anyukája a kezünkbe nyom még egy-egy üveg jeges vizet, amit Petivel sikeresen össze-vissza cserélgetünk, de ez belefér...:D Még egy kis smink, gyors mosakodás, átöltözés, hiába való frizuraigazítás... aztán mire visszaérek a szobájukba, azon kapom magam, hogy hárman maradtunk: Ági, Ági édesapja és én. Várunk, a nagy belépőre...:)
Megérkezünk a polgármesteri hivatalba... ez a fotós halála...meg kell válnom a gépemtől és rábízni mindent Zolira. Itt és most, legalábbis, amíg be nem vonulunk, koszorúslány vagyok... s, mint ilyen, nekem a csokromat kell szorongatnom...amit egyébként kb. 150-szer hagytam el a nap során...szerencsére a csajok szorgalmasan cipelték utánam...:D Még azért készítek néhány képet a lépcső tetején bujkáló menyasszonykámról... és közben azon gondolkodom, hogy 8 év után milyen szerencsés vagyok, hogy eljött ez a pillanat és itt lehetek. Ahogy nézem őt, eszembe jut minden... amikor először beszélt Nániról... amikor az esküvőnkön gyakorolta, hogy a füvön be tud-e jönni koszorúslányomként magassarkúban, miközben Náni mindezt kamerázta... Közben rettenetesen izgulok...fogalmam sincs, hogyan fogok magassarkúban boldogulni és miként szerzem vissza kvázi észrevétlenül Zolitól a gépemet, hogy segíthessek fotózni... :) Szerencsére megy a klíma, legalább valami biztató számomra... végre, mert mire ideértünk már teljesen feleslegesnek éreztem a reggeli zuhanyzást... gyors értekezés a csajokkal, hogy ki ki után megy, hová áll...próbáltuk visszaidézni édes barátnőnk kimerítő levelének sorait... :)
Amikor Ágit és az apukáját lekísértem a szálloda lépcsőjén még nem sejtettem, hogy fél perc múlva a könnyeimmel küszködök majd és inkább leemelem a gépet a szemem elől Zolira bízva a bevonulás fotózását... én csak állok majd, néhány gyenge próbálkozást megkísérelve, amíg az anyakönyvvezetőig elérnek... Majd gyorsan a lányokhoz futok zsepiért, és igyekszem nagy levegővel koncentrálni a fotózásra, miközben a széles mosoly sehogysem tűnik az arcomról.... Nézem a szemüket, a mosolyukat és érzem az örömüket... gyönyörködöm bennük, mint mindig a párokban, csak most inkább letenném a fényképezőgépet... persze nem tehetem... Ági fürkészően rám nevet... észre veszi, hogy nem sikerült elég jól az aláírás fotóm, gyorsan visszaáll, felnéz és ad még egy lehetőséget. Értjük egymást, pedig meg sem szólaltam...csak ismer...
Az anyakönyvveztő arcát látnotok kellett volna, amikor elegánsan kitipegtem a koszorúslány sorból és elvettem Zolitól a gépemet... :) Szerintem ilyet még sosem látott... Az atya a templomban közel sem döbbent meg ennyire, sőt...pedig ott voltam csak igazán mulatságos, ahogy a hatalmas térben próbáltam minél gyorsabban pozíciókat váltani...különösen, amikor egész hátra sétáltam egy kép kedvéért, majd vissza az oltárhoz... Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy miért is jó még fotósként végigélni a barátnőd esküvőjét...sosem láthattam volna másképpen, ahogy az orgona szó alatt Anika szeme sarkába könnyek szöknek, majd egy pillanatra rám néz és mosolyog...visszamosolygok... miközben a szívemet hihetetlen erővel járja át az iránta érzett szeretet és küszködöm a könnyeimmel. Abban a kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy a lehető legközelebbről, mondhatni páholyból élhetjük át ezeket a pillanatokat minden esküvőn, és bizony sokszor össze-össze mosolygunk a párokkal, hol meghatódva, hol nevetve, hol buzdítva őket. Barátnőként hatványozott élmény. :)
Majdnem elkéstünk a vacsoráról. Természetesen ilyen még sosem fordult elő velünk...de ez is a barátságnak köszönhető...olyan jól elrejtettük ugyanis Ági és Peti ajándékát, hogy nem találtuk meg... Persze mindegy is lett volna, mert valamikor hajnalban adódott csak rá alkalom, hogy Ági kezébe nyomjuk. :D Sok-sok csoportkép, persze a lányok követelik, hogy én is álljak közéjük, kötélnek állok, mi mást is tehetnék... :) Az eperleves kicsit megnyugtatott és kisimította a borzolt idegeimet. Isteni volt és tudtam, hogy részben miattam lett a menü része, ettől még jobban esett...:) Ahogy Ági utasított, kétszer is ettem belőle. :) S most eszembe sem jutott lefényképezni, hagytam, hogy Tomi, Peti bátyja készítse a gasztrofotókat az asztalunknál. Így esik meg az is, hogy a lábfelismerős játékban kulcsszerepet kapok... majdnem sikerült átverni Petit! :DD
A fotózkodástól ments meg Istenem! Azt hiszem, amikor lelkesen vállaltam a koszorúslány szerepet (is), nem gondoltam végig, hogy ez azzal jár, hogy nagyon sok képen szerepelnem kell. Ebből persze adódott sok vicces helyzet, amikor én halálos nyugalommal próbálom elkészíteni a csoportképet/képeket, nem értve, hogy mi bajuk van a többieknek, mégis ki hiányzik onnan?! :) Egy idő után fel is adtam az állófogadás alatt - ahol a csoportképes dömping zajlott - fotós mivoltomat, egyszerűbb volt ismét szegény Zolira testálni a szerepet. Egyetlen hatalmas előny még származott abból, hogy barátnők vagyunk. Másodpercek alatt beszéltem le arról, hogy a vacsora előtt a hőségben még felmenjünk a hegyre fotózni, inkább gyorsan kerestem a fejemben neki egy szabad dátumot. Így mindenki jobban járt.
"Tedd már le azt a gépet!" - ez akár Ágiék esküvőjének szlogenje is lehetett volna számomra, annyiszor hallottam. (Persze Ági már az esküvő előtti hónapokban is hetente elmondta, hogy majd ő megmondja meddig és mennyit fotózhatok, mert azt szeretné, ha jól érezném magam és nem munkaként élném meg...Megjegyzem, szeretem csinálni és még sosem éltem meg pusztán munkaként...) A slideshow közben Ági minduntalan rendre int, hogy inkább figyeljek, mert mindjárt jön az egyik közös képünk... Hát hogy lehet így fotózni???? :D Megsúgom. Koncepcióváltással. Nyilvánvaló hátránya annak, ha egy esküvőn a násznép a menyasszony barátnőjeként "tart számon", hogy a lopott pillanatképeket el kell felejteni... persze cserébe az átlagosnál is több figyelmet és szeretet kapsz. :) Mivel pillanatkép-kísérleteim rendszerint kudarcba fulladtak, készítettem pózolósakat... csak közelebb kellett húzódnom és már mindenki mosolygott is. :D A "Tedd már le a géped!" pozitív vetülete, hogy így lelkiismeret furdalás nélkül ülhettem akár negyed órákat is a a meleg nyáresti idillt árasztó teraszon. Úgy éjjel egy körül adtam fel. Tényleg letettem a gépemet és onnantól csakis barátnő voltam. :) (Aniéknál a "Tedd már le" "Igyál" szlogenné alakult át...ugye Ritus..? ;) Úgy hiszem, ez "munkahelyi ártalom", de ahogyan más esküvőjén sem iszom alkoholt, úgy a barátnőmékén sem nagyon ittam...)
Na, azért akadt, amikor kevésbé fogtak ki rajtam, pl. addig, amíg be nem kerítettek teljesen, fotózhattam a vonatozást. :D
Vége a temlomkerti állófogadásnak, irány a Balaton! Előtte még gyorsan eleget teszünk Ani anyukájának és beugrunk a szűk családi vacsorára néhány kép erejéig...már szinte sírok a magassarkúban...de még az egyik legjobb barátnőm esküvőjén sem tehetem meg, hogy ledobom a cipőmet...persze ahogy kiléptem az étterem ajtaján, már rajtam sem volt! :) Rohanás a kocsihoz a forró betonon, összeszedjük a templom előtti padon elszundikáló Zsófi barátnőmet és a barátját...megtaláljuk Ritusékat is... gyors értekezés az útvonalról... indulás. Persze - ahogy a lánybúcsún - megint elhagyjuk egymást a két kocsival, de a kilométerkövek segítenek, mint mindig. :D Szerencsésen megérkeztünk és innentől kezdve dekorossá és háziasszonnyá/úrrá változunk át. Pakolás a hűtébe, tálalás és udvarcsinosítás. Csendben átkozom magam, hogy Aninak azt javasoltam, legyenek lampionok és világítsuk meg karácsonyfaégővel őket, mert a gyakorlatban nem tűnik annyira jó ötletnek... kitalálhattam volna sokkal egyszerűbbet is (bár fotón közelről szép...). :) Eszembe jut, hogy Ági esküvőjén csörgött a telefonom és Anika hadart benne, hogy most indulnának lampiont venni, de hová menjenek...tudja, hogy most nem érek rá Ágiék miatt, de azért mondjak már valamit...:D Lampiont megvilágítani korlátozott számú hosszabbítóval egy hatalmas udvaron nehéz feladat... pedig miközben a villámló eget kémleltük és vártuk a vihart, akadt időnk morfondírozni a megoldáson... hááát maradjunk abban, hogy félsiker, de mire a többiek és az ifjú pár megérkezett, nagyon jól belejöttünk ebbe a szerepbe és teljesen megfeledkeztünk szinte a fényképezőgépünk létezéséről is...:D Az esküvő aztán nagy medencés kerti partyvá nőtte ki magát, szerintem egy fotót mutatok majd meg nektek belőle, amikor Náni és Zoli Szabina vezényletével úgy hajnali 5-kor aerobikozott a teraszon... hm...szép volt srácok! :D Aztán következett az idei első és eddig utolsó pihenős/pancsolós napunk. :) Imádtuk! :)
Hajnali 4-kor zárórát hirdettek Ágiéknál, így aztán kiültünk a teraszra, iszogattuk a búcsúzásként kapott limonádénkat és majszoltuk a csomagolt sütiket...bámultuk ahogy szép lassan fénybe borul a park... Hát ez is elmúlt... annyi készülődés és tervezgetés után - mondogatom magamban és hallom Ágitól visszhangozni...
Elindulunk a szállodába. S most először (bizonyára utoljára) a nászszobáig kísérhettük a párt, megörökítve azt is, ahogyan Ágit Peti átemeli a küszöbön, mert ez jár a barátoknak... ráadásul meglepetésként még lufidíszeket is kaptak az ajtójukra, amit mindenképpen le kellett ugye fotóznunk (hogy ezt megtehessük egy kis csellel előre rohantunk). :) Sajnos a héliumos lufi afterpartyból már kimaradtunk, mert addigra csakis a pihepuha ágyra vágytunk...:) Üzenem Áginak, hogy csodásan éreztük magunkat (ha még nem mondtam volna), ne aggódjon! :)
Phú, rengeteget írtam... most jöjjön egy kicsit objektív konklúzió:
Összességében végtelenül hálás vagyok, hogy a két barátnőm mellett így élhettem át az ő Nagy Napjukat, ugyanott egy belső hang folyton piszkál... , hogy egy kívülálló talán ügyesebb lehetett volna...
Szólj hozzá!
Barátnőként fotózni egyszerre könnyebb és sokkal nehezebb feladat is. Egyszerre érez az ember erősebb megfelelési kényszert és megnyugtató lazaságot. Bár minden párunk eddig nagyon közel állt a szívemhez - hogy is lehetne másképpen csinálni mindezt ? - ilyenkor valahogy méginkább elfogultan, méginkább szeretettel és izgalommal átitatva szemléled őket...
Ez most tényleg egy nagyon-nagyon szubjektív bejegyzés lesz, tényleg arról, hogy "mi jár az esküvő fotós fejében"...:)
Fél 9-re Tatán voltunk, eddig minden a legnagyobb rendben. :) A fiúkat száműzzük a mi szobánkba. Ülök a földön, egyszerre békés nyugalommal és izgatottsággal... gyönyörködöm a készülődő Ágiban...jókat nevetünk az elrontott pofavágós képeken...közben kipakolom a szekrényből a dekorációkat, hogy lefotózzam. Kész Ági frizurája, gyorsan beülök Vikihez a sminkbe, persze türelmetlenül sürgetem, mert fotóznék tovább... közben a fiúk telefonálnak, hogy ők már elkészültek...hááát mi meg még nem...s akkor még nem tudtuk, hogy Ági fűzőjét négyen negyed óra alatt fűzzük be...s aztán jobb lett volna, ha meg se kísérlem kifűzni, de megtettem... :D
 |
| A pofavágás (bocs Ági, próbáltam mérsékelten rosszat választani...) és amikor sikerül...:) |
 |
| ...a fiúknak még hülyéskedni is jut idejük, miközben mi csak fűzünk...fűzünk... |
Őrülten tűz odakint a nap és csak arra tudok gondolni, bárcsak ne kinti helyszíneket választottunk volna Ágiékkal... Szenvedünk. Nem így terveztük, de rosszul gondolkodtunk. Ugyanott végre nem kell titkolnom semmilyen nyűgöm. Tényként közlöm, hogy megállás nélkül elrontom a képeket (sajnos előfordul, csak erről sosem beszél senki...), muszáj árnyékba húzódnunk, mert ez így nem lesz jó. Felszabadító érzés kimondani a hibáinkat! :) Belül persze ennél sokkal kevésbé vagyok laza... Félek, hogy nem lesznek jó képeik... Ági biztosan tudja, hogy ez jár a fejemben, mert ismer, de szerencsére éppen ezért bízik is bennem és nem esik kétségbe. Gyorsan beugrunk a Pálmaházba - ahol a vacsora lesz - és rendelünk egy megváltóan hideg ásványvizet és szusszanunk egyet. A szobába menet Ági anyukája a kezünkbe nyom még egy-egy üveg jeges vizet, amit Petivel sikeresen össze-vissza cserélgetünk, de ez belefér...:D Még egy kis smink, gyors mosakodás, átöltözés, hiába való frizuraigazítás... aztán mire visszaérek a szobájukba, azon kapom magam, hogy hárman maradtunk: Ági, Ági édesapja és én. Várunk, a nagy belépőre...:)
Megérkezünk a polgármesteri hivatalba... ez a fotós halála...meg kell válnom a gépemtől és rábízni mindent Zolira. Itt és most, legalábbis, amíg be nem vonulunk, koszorúslány vagyok... s, mint ilyen, nekem a csokromat kell szorongatnom...amit egyébként kb. 150-szer hagytam el a nap során...szerencsére a csajok szorgalmasan cipelték utánam...:D Még azért készítek néhány képet a lépcső tetején bujkáló menyasszonykámról... és közben azon gondolkodom, hogy 8 év után milyen szerencsés vagyok, hogy eljött ez a pillanat és itt lehetek. Ahogy nézem őt, eszembe jut minden... amikor először beszélt Nániról... amikor az esküvőnkön gyakorolta, hogy a füvön be tud-e jönni koszorúslányomként magassarkúban, miközben Náni mindezt kamerázta... Közben rettenetesen izgulok...fogalmam sincs, hogyan fogok magassarkúban boldogulni és miként szerzem vissza kvázi észrevétlenül Zolitól a gépemet, hogy segíthessek fotózni... :) Szerencsére megy a klíma, legalább valami biztató számomra... végre, mert mire ideértünk már teljesen feleslegesnek éreztem a reggeli zuhanyzást... gyors értekezés a csajokkal, hogy ki ki után megy, hová áll...próbáltuk visszaidézni édes barátnőnk kimerítő levelének sorait... :)
Amikor Ágit és az apukáját lekísértem a szálloda lépcsőjén még nem sejtettem, hogy fél perc múlva a könnyeimmel küszködök majd és inkább leemelem a gépet a szemem elől Zolira bízva a bevonulás fotózását... én csak állok majd, néhány gyenge próbálkozást megkísérelve, amíg az anyakönyvvezetőig elérnek... Majd gyorsan a lányokhoz futok zsepiért, és igyekszem nagy levegővel koncentrálni a fotózásra, miközben a széles mosoly sehogysem tűnik az arcomról.... Nézem a szemüket, a mosolyukat és érzem az örömüket... gyönyörködöm bennük, mint mindig a párokban, csak most inkább letenném a fényképezőgépet... persze nem tehetem... Ági fürkészően rám nevet... észre veszi, hogy nem sikerült elég jól az aláírás fotóm, gyorsan visszaáll, felnéz és ad még egy lehetőséget. Értjük egymást, pedig meg sem szólaltam...csak ismer...
Az anyakönyvveztő arcát látnotok kellett volna, amikor elegánsan kitipegtem a koszorúslány sorból és elvettem Zolitól a gépemet... :) Szerintem ilyet még sosem látott... Az atya a templomban közel sem döbbent meg ennyire, sőt...pedig ott voltam csak igazán mulatságos, ahogy a hatalmas térben próbáltam minél gyorsabban pozíciókat váltani...különösen, amikor egész hátra sétáltam egy kép kedvéért, majd vissza az oltárhoz... Ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy miért is jó még fotósként végigélni a barátnőd esküvőjét...sosem láthattam volna másképpen, ahogy az orgona szó alatt Anika szeme sarkába könnyek szöknek, majd egy pillanatra rám néz és mosolyog...visszamosolygok... miközben a szívemet hihetetlen erővel járja át az iránta érzett szeretet és küszködöm a könnyeimmel. Abban a kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy a lehető legközelebbről, mondhatni páholyból élhetjük át ezeket a pillanatokat minden esküvőn, és bizony sokszor össze-össze mosolygunk a párokkal, hol meghatódva, hol nevetve, hol buzdítva őket. Barátnőként hatványozott élmény. :)
Majdnem elkéstünk a vacsoráról. Természetesen ilyen még sosem fordult elő velünk...de ez is a barátságnak köszönhető...olyan jól elrejtettük ugyanis Ági és Peti ajándékát, hogy nem találtuk meg... Persze mindegy is lett volna, mert valamikor hajnalban adódott csak rá alkalom, hogy Ági kezébe nyomjuk. :D Sok-sok csoportkép, persze a lányok követelik, hogy én is álljak közéjük, kötélnek állok, mi mást is tehetnék... :) Az eperleves kicsit megnyugtatott és kisimította a borzolt idegeimet. Isteni volt és tudtam, hogy részben miattam lett a menü része, ettől még jobban esett...:) Ahogy Ági utasított, kétszer is ettem belőle. :) S most eszembe sem jutott lefényképezni, hagytam, hogy Tomi, Peti bátyja készítse a gasztrofotókat az asztalunknál. Így esik meg az is, hogy a lábfelismerős játékban kulcsszerepet kapok... majdnem sikerült átverni Petit! :DD
 |
| A pillanat, amikor Peti azt mondja: ez biztosan nem Ági! (Miután előtte rám azt mondta, hogy hát ez nagyon hasonlít...) :D |
A fotózkodástól ments meg Istenem! Azt hiszem, amikor lelkesen vállaltam a koszorúslány szerepet (is), nem gondoltam végig, hogy ez azzal jár, hogy nagyon sok képen szerepelnem kell. Ebből persze adódott sok vicces helyzet, amikor én halálos nyugalommal próbálom elkészíteni a csoportképet/képeket, nem értve, hogy mi bajuk van a többieknek, mégis ki hiányzik onnan?! :) Egy idő után fel is adtam az állófogadás alatt - ahol a csoportképes dömping zajlott - fotós mivoltomat, egyszerűbb volt ismét szegény Zolira testálni a szerepet. Egyetlen hatalmas előny még származott abból, hogy barátnők vagyunk. Másodpercek alatt beszéltem le arról, hogy a vacsora előtt a hőségben még felmenjünk a hegyre fotózni, inkább gyorsan kerestem a fejemben neki egy szabad dátumot. Így mindenki jobban járt.
"Tedd már le azt a gépet!" - ez akár Ágiék esküvőjének szlogenje is lehetett volna számomra, annyiszor hallottam. (Persze Ági már az esküvő előtti hónapokban is hetente elmondta, hogy majd ő megmondja meddig és mennyit fotózhatok, mert azt szeretné, ha jól érezném magam és nem munkaként élném meg...Megjegyzem, szeretem csinálni és még sosem éltem meg pusztán munkaként...) A slideshow közben Ági minduntalan rendre int, hogy inkább figyeljek, mert mindjárt jön az egyik közös képünk... Hát hogy lehet így fotózni???? :D Megsúgom. Koncepcióváltással. Nyilvánvaló hátránya annak, ha egy esküvőn a násznép a menyasszony barátnőjeként "tart számon", hogy a lopott pillanatképeket el kell felejteni... persze cserébe az átlagosnál is több figyelmet és szeretet kapsz. :) Mivel pillanatkép-kísérleteim rendszerint kudarcba fulladtak, készítettem pózolósakat... csak közelebb kellett húzódnom és már mindenki mosolygott is. :D A "Tedd már le a géped!" pozitív vetülete, hogy így lelkiismeret furdalás nélkül ülhettem akár negyed órákat is a a meleg nyáresti idillt árasztó teraszon. Úgy éjjel egy körül adtam fel. Tényleg letettem a gépemet és onnantól csakis barátnő voltam. :) (Aniéknál a "Tedd már le" "Igyál" szlogenné alakult át...ugye Ritus..? ;) Úgy hiszem, ez "munkahelyi ártalom", de ahogyan más esküvőjén sem iszom alkoholt, úgy a barátnőmékén sem nagyon ittam...)
Na, azért akadt, amikor kevésbé fogtak ki rajtam, pl. addig, amíg be nem kerítettek teljesen, fotózhattam a vonatozást. :D
Vége a temlomkerti állófogadásnak, irány a Balaton! Előtte még gyorsan eleget teszünk Ani anyukájának és beugrunk a szűk családi vacsorára néhány kép erejéig...már szinte sírok a magassarkúban...de még az egyik legjobb barátnőm esküvőjén sem tehetem meg, hogy ledobom a cipőmet...persze ahogy kiléptem az étterem ajtaján, már rajtam sem volt! :) Rohanás a kocsihoz a forró betonon, összeszedjük a templom előtti padon elszundikáló Zsófi barátnőmet és a barátját...megtaláljuk Ritusékat is... gyors értekezés az útvonalról... indulás. Persze - ahogy a lánybúcsún - megint elhagyjuk egymást a két kocsival, de a kilométerkövek segítenek, mint mindig. :D Szerencsésen megérkeztünk és innentől kezdve dekorossá és háziasszonnyá/úrrá változunk át. Pakolás a hűtébe, tálalás és udvarcsinosítás. Csendben átkozom magam, hogy Aninak azt javasoltam, legyenek lampionok és világítsuk meg karácsonyfaégővel őket, mert a gyakorlatban nem tűnik annyira jó ötletnek... kitalálhattam volna sokkal egyszerűbbet is (bár fotón közelről szép...). :) Eszembe jut, hogy Ági esküvőjén csörgött a telefonom és Anika hadart benne, hogy most indulnának lampiont venni, de hová menjenek...tudja, hogy most nem érek rá Ágiék miatt, de azért mondjak már valamit...:D Lampiont megvilágítani korlátozott számú hosszabbítóval egy hatalmas udvaron nehéz feladat... pedig miközben a villámló eget kémleltük és vártuk a vihart, akadt időnk morfondírozni a megoldáson... hááát maradjunk abban, hogy félsiker, de mire a többiek és az ifjú pár megérkezett, nagyon jól belejöttünk ebbe a szerepbe és teljesen megfeledkeztünk szinte a fényképezőgépünk létezéséről is...:D Az esküvő aztán nagy medencés kerti partyvá nőtte ki magát, szerintem egy fotót mutatok majd meg nektek belőle, amikor Náni és Zoli Szabina vezényletével úgy hajnali 5-kor aerobikozott a teraszon... hm...szép volt srácok! :D Aztán következett az idei első és eddig utolsó pihenős/pancsolós napunk. :) Imádtuk! :)
 |
| ...az aerobik... :D |
 |
| ...ha már Zolit közszemlére teszem, úgy illik, hogy magammal se legyek kíméletesebb...:) |
Elindulunk a szállodába. S most először (bizonyára utoljára) a nászszobáig kísérhettük a párt, megörökítve azt is, ahogyan Ágit Peti átemeli a küszöbön, mert ez jár a barátoknak... ráadásul meglepetésként még lufidíszeket is kaptak az ajtójukra, amit mindenképpen le kellett ugye fotóznunk (hogy ezt megtehessük egy kis csellel előre rohantunk). :) Sajnos a héliumos lufi afterpartyból már kimaradtunk, mert addigra csakis a pihepuha ágyra vágytunk...:) Üzenem Áginak, hogy csodásan éreztük magunkat (ha még nem mondtam volna), ne aggódjon! :)
Phú, rengeteget írtam... most jöjjön egy kicsit objektív konklúzió:
- még gyakorlattal is rendkívül nehéz barátként jól fotózni esküvőt, lelkiismeretesség ide vagy oda, hát még, ha gyakorlatod és megfelelő felszerelésed sincs...
- ha elsősorban barát vagy, abból egyszerre előnyöd és számos hátrányod is származik: nem tudsz igazán pillanatképet készíteni, nem tudsz csak a fotózásra koncentrálni (ami egyébként 100%-ot követel lelkileg és fizikailag is), ugyanott még könnyebben megértitek egymást, bármi is történjen és a barátok minden bakit megbocsátanak (legalábbis az enyémek...:D ... és persze el sem titkoltam előlük, ha valami nem jól sült el... )
- azt látom, hogy ők sokkal kevésbé kritikusak a képeinkkel szemben, ezért szinte mindet szeretnék, nekünk viszont muszáj szakmai szemmel szelektálnunk, ami nagyon nehéz ilyenkor, mert persze barátként örömmel adnánk oda mindet...de nem lehet...
- barátként könnyebben válogatok ugyanott a képek közül, mert jobban ismerem az arckifejezésüket és azt is, hogy melyik képen mennyire tetszenek majd maguknak...de ugyanúgy próbálok távolságot is tartani és a megszokott szempontokat is figyelembe venni...nehéz ilyenkor a bevált kritikusság...
Összességében végtelenül hálás vagyok, hogy a két barátnőm mellett így élhettem át az ő Nagy Napjukat, ugyanott egy belső hang folyton piszkál... , hogy egy kívülálló talán ügyesebb lehetett volna...
Szólj hozzá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése