Kulisszatitkok a nyeremény vintage fotózásról

Nehéz, ugyanott új élményekkel teli két hetet tudhatunk a hátunk mögött. Lassan kezd beérni a munkánk gyümölcse vagy legalábbis megjelenni azon a képzeletbeli fán, amit megálmodtunk magunknak. Igaz ez arra is, hogy egyre többen fedezitek fel azt, ami számotokra érték a munkánkban, s arra is, hogy mi is egyre inkább olyan fotókat készíthetünk, amelyek a legközelebb állnak hozzánk. Ez ugyan sokszor sokkal több áldozatot – elsősorban szabadidő áldozatot – követel Tőlünk, mint ahogyan a legelején gondoltuk, de ez a jó értelemben vett áldozat. Az elmúlt két hét sok-sok új embert is hozott az életünkbe. A történeteken és a játékokon keresztül. Tanulunk Tőletek, általatok nap mint nap, s bízunk benne, hogy Ti is tudtok magatoknak valamiféle élményt meríteni belőlünk.

Sokan tudjátok, hogy a vintage fotózás a szívünk csücske, s hogy a vidéki otthonos interjú kapcsán lehetett egy ilyen vintage session-t nyerni Tőlünk. Most beavatlak benneteket, hogy miként is történtek az előkészületek és hogyan lett egy nagy tervből valóság. :)

A kezdetek

Történt egyszer, hogy éppen böngésztem az A vidéki otthon blogot, amikor figyelmes lettem a játék bannerre. Gondoltam, meglesem, miként is működik ez és mit is lehet nyerni. Szép dolgokat, csupa kézműves holmit! Aztán jött a szikra, hogy valójában ez a miénkhez közel álló ízlésvilágú kör, akiknek elképzelhetően nagyon tetszene az itthon még csak szárnyait bontogató vintage fotózás. Nem kellett több, már írtam is Móninak, hogy mit szólna egy együttműködéshez. Éppen kapóra jött ugyanis az is, hogy szerettük volna valami igazán vonzó bevezetővel elindítani a facebook oldalunkat. Móninak tetszett az ötlet, így elkészítettük az interjút és már indulhatott is útjára a játék.

 
A nyertes - a Sors keze?

Nagyon sokan szerették volna magukénak tudni a fotósorozatot, persze a legeslegnagyobb örömünkre. Azonban már a sok jelentkező között is figyelmesek lettünk Borbáth Áronra. Miért? Mert ő is fotós! S mert szegről-végről ismerjük egymást, Zoli és Áron ugyanis mindketten részt vettek egy fotós workshop-on. Ezen a tényen mosolyogtunk egyet, picit értetlenkedtünk is, de aztán megbeszéltük, hogy elismerés, ha ők velünk szeretnének fotókat készíttetni magukról. Ezzel el is felejtettük. Móni sorsolt, amit hatalmas izgalommal vártunk, a nyertes pedig Incze Katalin lett. Kb. a második levélváltásunk körül derült csak ki, hogy Ő Áron felesége! :) Bevallom, motoszkált bennem némi félsz, kicsit olyan érzésem támadt, mint amikor a hóhért akasztják…. aztán ezt hamar leküzdöttem, mert rájöttem, hogy ez igenis jó. Sokkal közvetlenebb lesz a hangulat így, hogy ők maximálisan tisztában vannak azzal, mit követel meg a fotózás és, hogy a fiúk valamelyest ismerik egymást, Kata közvetlensége pedig méginkább oldotta a bennem lévő feszültséget.

Elárulom a másik oldal gondolatait is, hiszen erre is fény derült! :) Kata azt mondta, Ő már a jelentkezésnél tudta, hogy nyernek… Áron persze ebben erősen kételkedett, de Kata győzött! J Miért jelentkeztek? Mert a fotós nem tudja önmagát is lefotózni jól, ezért nem igazán vannak közös, családi képeik. A döntő ok azonban, hogy Katát nagyon érdekelte, mit is takar a vintage fotózás, s minél többet tudott meg róla, annál inkább beleszeretett. Olyannyira, hogy elhatározta, a későbbiekben szeretnének ők is hasonlóval foglalkozni. Tudom, ez így úgy hangzik, mintha a konkurenciánk ellopná az ötletünket, de higgyétek el, nem erről van szó! Egyrészt nem mi találtuk ki a vintage fotózást. Másrészt, örülünk, ha kicsit szárnyra kap…persze szeretnénk élen járni, ez nem titok..:) Legfőképpen márcsak azért sem, mert Kata és Áron visszaköltözik hamarosan Csíkszeredára, s ott szeretnék mindezt megvalósítani, s még sokminden mást, ami hozzánk is nagyon közel áll, s aminek a létrejöttéért nagyon drukkolunk Nekik! :) Ami külön jól esett, hogy ők is készíttetek a mi DVD tok mintánk alapján egy saját változatot, mert annyira megtetszett nekik (persze feltüntetve, hogy az ötlet Tőlünk származik)…:)

Azt hiszem, ez a közös fotózás túlzás nélkül egy kis mérföldkő mindannyiunk számára. Mi végre minden szükséges „körítéssel együtt” megvalósíthattuk, amit elterveztünk, Ők pedig ihletet kaptak a folytatáshoz.

Hogy került ide a Vintage Bazaar?

Nem sokkal az interjú publikálását követően érkezett egy e-mail Judittól, a Vintage Bazaar egyik megálmodójától. Összecsengtek a gondolataink: mi partnerre vágytunk, aki leveszi a vállunkról a vintage kellékek elkészítését, ők pedig fotóst kerestek, aki felkarolja ezt a stílust és fényképekbe zárja. Nem volt kérdéses, hogy az első közös munkánk a nyereményfotózás lesz.

Azt hiszem, a képeken látható enteriőr és az apró részletek magukért beszélnek! Ami nem látszik, de hozzá tartozik Judit odaadó munkájához, hogy a tárgyakon kívül sem érkeztek üres kézzel: kandírozott narancsot és íncsiklandó rákcsálnivalót hoztak a piknikhez, Réka pedig egy csodás kisnyuszival, kutyussal és színes nyalókával gazdagodhatott általuk. :)

A helyszínválasztás

Töredelmesen bevallom, bajban voltunk a helyszínválasztással. Nem tudhattuk ugyanis, hogy hol él majd a nyertesünk, s hogy hol fogunk majd fotózni. Úgy adódott ugyan, hogy Katáék önként felvállalták, hogy eljönnek Pestre, csak ködös elképzeléseink voltak a helyszínekkel kapcsolatban. Konkrétan tudtuk, mit keresünk, de azt nem, hogy hol fogunk rátalálni. Az időjárás kiszámíthatatlansága miatt ugyanis nem kockáztathattuk a kizárólag szabadtéri helyszínt, főleg úgy nem, hogy kislánnyal érkeznek. Először olyan kvázi üres helyeket próbáltunk felkutatni, ahová kiváló fényviszony mellett rendezhető be vintage enteriőr. Nem találtunk, legalábbis olyat nem, amiért ne kellett volna sokat fizetni vagy időben és térben megfelelő lett volna. (Egyébként ebben a keresgélésben leltünk rá a Dreher kastélyra is, tudjátok, a facebook-on beszéltünk már róla, csak féltünk, hogy egy kicsilánynak túl poros és rideg lesz a hely, hát kipróbáltuk mással…). Szóba kerültek kávézók is - szerencsére akad a városban szép számmal hangulatos hely-, de egy ilyen fotózásnál zavart bennünket a tény, hogy jönnek-mennek az emberek, és ezzel kiszámíthatatlanná teszik a végeredményt.

A Tearózsa-ház

Ahogy teljesen tanácstalanul böngésztem az Internetet, egyszercsak megláttam a Tearózsa-ház blogját és a házról szóló bejegyzést.

El se olvastam, csak hívtuk a számot, fotózhatnánk-e náluk a beltéri képeket. A telefonbeszélgetés során kiderült, hogy a ház éppen eladó vagy kiadó, mert a benne élő család 10 év után úgy döntött, a fővárosban folytatja tovább az életét. Ezen azonban hamar túllendültünk, hiszen kiderült az is, hogy a megkeresésünktől teljesen függetlenül éppen az a gondolat foglalkoztatja Őket is, hogy az átmeneti időszakban fotózási helyszínt biztosítsanak az érdeklődők számára.

Ismét összecsengtek a gondolatok! :) Megnéztük hát személyesen is a házat, ami annak ellenére, hogy a költözés miatt már sok-sok apró, otthonos részletét elveszítette, telis-teli volt lenyűgöző holmikkal.
Úgy döntöttünk, kipróbáljuk! Az ott található csodás bútorok és tárgyak nem csupán minket ejtettek bámulatba, hanem Katáékat is. Meg is beszéltük, hogy milyen kár, hogy nem vihetünk magunkkal mindent!

A kulisszák mögötti részhez hozzátartozik, hogy végül a ház belső terei helyett az udvaron ragadtunk, gyönyörűen sütött a nap odakint, s Réka is ott találta leginkább fel magát. Persze a szépséges tárgyak közül meg-megragadtunk egyet, hogy a hangulatot kicsempésszük az éppenhogy éledező kertbe is.

Dunakeszi

Még hiányzott azonban a hőn áhított kültéri helyszín… hazafelé ismét hirtelen jött az ötlet: dunakeszi, Duna part. Fotóztunk már itt télen, s nagyon szerettük. A Duna partja itt olyan, mintha kavicsos tengerpart volna…körülötte fák, földutak, igazi piknik paradicsom…

A fotózás

Már idejekorán a háznál voltunk, szerintem halálra izgultuk magunkat – én biztosan -, hogy minden a tervek szerint menjen, és ne csússzunk ki a korán lemenő nap miatt az időből. A két helyszín ugyanis bő 40-45 percre volt egymástól, így másfél-másfél óra jutott a fotózásra ki-bepakolással együtt. Némi várakozás után be is jutottunk. Alig kezdtük meg az apró részletek fotózását, már fürge cipőkopogást hallottunk, majd egy vidám hangot. megérkezett Kata, nyomában pedig Áron cipekedett, no és jött Réka is a csodás mosolyával! :)

Innentől kezdve két dologra emlékszem úgy istenigazából: hogy kapkodtam és belül pánikoltam az idő miatt, és hogy ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat mindannyian, mert sokat nevettünk és sokat rámoltunk…:D

Aztán végeláthatatlannak tűnő út Dunakeszire… és a döbbenet… Emlékeztek, hogy kavicsos tengerpart hangulatról és széles kavicsos partról beszéltem? Nos, ez eltűnt. Egy hét alatt ugyanis tavasz lett, olyannyira, hogy a Duna megáradt és szinte a földútig ért… Szegény Juditék, gondolom, hogy mit gondolhattak, miután szépen elmagyaráztuk, hogy a fák és a part között hogyan tegyék le a piknik helyet…:D

Nagy levegő. Ha ez van, akkor ez van. Persze a Vintage Bazaar csodásan előkészítette még ilyen szerencsétlen körülmények között is a helyet, így azt gondolom, végül jól mutatott, mégha nem is pont úgy, ahogyan terveztük… legszívesebben mi magunk is csak leheveredtünk volna és bámultuk volna a naplementét… persze jobb dolgunk volt! :)

Mi volt a legjobb?

Az egész, úgy ahogyan történt.
Az élet tele van meglepetésekkel.
Véletlenekkel, amik nem véletlenek.

S ha valamit igazán szeretnénk, az megvalósítható. Akkor is, ha néha akadályokba ütközünk.
Mi nagyon szeretnénk, ha egyre többen szeretnének bele a vintage-be, akár fotósok is, ahogyan Áronék… legfőképpen pedig azt szeretnénk, ha még sok-sok ilyen fotózásról számolhatnánk be Nektek!:)

Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 12.

Hogy mi mindent nem tesz meg egy férfi a szerelme kezének elnyeréséért! Azt hiszem, ez a történet is ékes bizonyítéka kedves lányok, hogy a romantika nem halt ki ebből a világból! :)
A történet különlegessége, hogy megkaptuk a prezentációt is hozzá...:)

"Számomra az, mikor igent mondtam, volt életem egyik legváratlanabb pillanata. Először, mikor rápillantottam a gyűrűre, fel sem fogtam, hogy mit is látok valójában. Pedig szép díszdobozban kaptam meg az ékszert, luxusvacsora közben, és mégis, immáron vőlegényem úgy előkészítette a terepet, hogy még csak sejtésem sem lehetett a szándékáról. Már csak azért sem, mivel közös kasszán élünk, így nagyobb összeg kivétele feltűnő lett volna, valamint hasonló szórakozási körünk miatt ideje sem lett volna neki ilyesmit megszervezni, hiszen mindenhová közösen járunk. Legalábbis én ezt hittem… De inkább az elején kezdeném.

Mint utólag kiderült, a pénzgyűjtést párom úgy oldotta meg, hogy hónapokon keresztül hideg ételeken élt, miközben folyamatosan a munkahelyén lévő éttermi ebédjeihez nyúlt le napi egy-egy ezrest a közösből. Közben persze az így megspórolt pénz ment a gyűrűre valónak.

Az ujjravaló kereséséhez szükséges plusz szabadidő kivívása már nehezebb diónak bizonyult, mivel oda-vissza jóban vagyunk egymás baráti körével, így őket nem lehetett bevonni. Az irodai túlórák egyik pillanatról a másikra történő ugrásszerű növekedése pedig gyanús lett volna, így ő azt az aljas megoldást választotta, hogy veszekedett velem. Nem is egyszer. Akkoriban számomra úgy tűnt, hogy eléggé feszült időszakot él meg kedvesem, ugyanis a munkahelyi problémák mellett tudtommal még az egyetemen is abban az évben akart lediplomázni (mint kiderült, már az év elején passzivált a piszok), így amikor közölte, hogy otthon folyamatosan elterelődik a figyelme a tanulásról, és inkább elmenne egy internetezőbe, mert ott rá van kényszerítve az odafigyelésre, teljesen megértettem érveit. Főleg amiatt, mert nekem is jobban szokott menni a felkészülés idegen helyen, könyvtárban, kávézóban… mint otthon. Első alkalommal el is kísértem, mivel épp akkoriban készültem nyelvvizsgára, így mindketten egy helyiségben, bár külön asztaloknál foglalkozhattunk a saját dolgainkkal. Utólag mondta csak el, hogy abban a félévben akkor vette elő először és utoljára is a diplomamunkáját. Még kétszer elkísértem, hogy közösen okosuljunk, ám ebből egyik sem jött össze. Az első alkalomnál korábban le kellett lépnem –, hozzáteszem az ő tanácsára -, a másodiknál pedig annyira összeveszett velem, hogy folyamatosan rámászom, és még ilyenkor sem hagyom békén, hogy többé eszem ágában sem volt elkísérni. Hát így alakított ki magának plusz szabadidőt.

A harmadik és a negyedik csele, az időpont és a gyűrű átadásának módja, eléggé egybeforrt. Ugyanis azt találta ki, hogy a közeledő születésnapjára csak annyit szeretne, hogy hívjam meg valami nagyon elit helyre, had érezze magát a 27. születésnapján úgy, mint egy úr. Pontosabban szólva, a csütörtöki szülinapja után egy nappal kérte ezt a vacsorát, hogy péntek este ne azt kelljen figyelni, mikor kell lefeküdni.

Balázs nagyon szereti a régi pénzeket, így mikor a nagy nap közeledtével egyik kolleginája, mellesleg közös barátunk és párom egyetlen beépített embere erre rákérdezett, még én ajánlottam neki, hogy egy öreg érmének tuti örülne. Születésnapján párom fel is hívott, hogy kapott egy gyönyörű kuruc érmét, melyet egy hasonlóan szép díszdobozban adott neki az előbb említett leányzó. És bár csak péntekre terveztük a vacsorát, én azért még a szülinapján készültem egy otthoni terülj-terülj asztalkámmal, valamint pár kisebb ajándékkal. Ő mindezek megkapása után csak annyit mondott, hogy tök jó volt minden, de azt a nyavalyás fizetőeszközt is meg szeretné mutatni. Persze, mondani azt mondhatta, hogy meg akarja mutatni, de az igazság az, hogy csak fel akart vele egy kissé bosszantani, hiszen mint utólag kiderült, szánt-szándékkal nem is hozta haza, mert ő az étteremben szerette volna csak átadni. Így aztán némi kamu-keresgélés után, nagy sóhajtás közepette bejelentette, hogy sajnos most nincs nála a pénz, én meg főhettem a levemben, hogy az én ajándékaim már le is vannak ejtve.

Viszont másnap olyan étterembe vittem, aminél még neki is leesett az álla. Isteniek voltak az ételek, szép volt a hely is, a környék is, tudtam, hogy ebbe nem lehet belekötni. Az étkezés végéig folyamatosan nevetgéltünk, romantikázgattunk, olyanok voltunk, mintha már nem hat éve, hanem maximum hat hónapja lennénk együtt. Aztán, miután jóllaktunk, jött megint az idegesítő szövegével, miszerint minden nagyon szuper volt, egyedül azt bánja, hogy ennyire gyenge itt a világítás, így nem igazán tudná megmutatni azt a kuruc pénzt, amit kapott. Azt hiszem, látszott rajtam, hogy ettől a mondatától robbanni fogok, mert egy „na mindegy” kíséretében gyorsan ki is slisszolt a mosdóba. Azt hittem, szétvet az ideg. Nem elég, hogy az otthoni kaját szóra sem méltatja, az ajándékaim mellett is elnéz, de hogy most még a romantikus hangulatvilágítást is lefikázza… Ez kissé sok volt. Így mikor visszatért, egyből azzal fogadtam, hogy mutassa már meg azt a nyamvadék érmét…

Kis kotorászás után elővette a díszdobozt, még gyorsan stikában belekukkantott, mielőtt átadta volna, nehogy fejjel lefelé adja, én meg nagy morogva kinyitottam, és… De hát ez nem is pénz! – futott át az első gondolat a fejemen, amint megláttam a gyűrűt, de mire ő kimondta, hogy hozzámegyek-e, már automatikusan rávágtam én is az igent.

Életem eddigi legszebb napja, estéje volt az az este. S bár a folytatás nem teljesen úgy alakult, ahogy párom eltervezte, még így is a legszebb este emlékeként őrzöm szívemben Balázs mosolyát, szemének csillogását, nevetését, és azt a mesét, mellyel elmondta a fenti történetet.

Még órákon keresztül beszélgettünk, előadta, hogy milyen akadályokat kellett leküzdenie, kiderült például az is, hogy mikor már megvolt a gyűrűre való dugi pénz, én lenyúltam tízezerrel, ami miatt neki a vásárlás előtt még 1500 Ft-ot kölcsön is kellett kérni a beavatott kolleginájától.

A lánykérést követően egyetlen nagyon komoly kérése volt még kedvesemnek, méghozzá az, hogy senkinek se mondjuk el a történteket, hanem mindenkit vezessünk rá a dologra. Mutogassam a gyűrűt nyugodtan, viszont nem szabad addig szólni az eljegyzésről, míg rá nem kérdeznek, s így újra, meg újraélhetjük azt a napot, mindannyiszor, ahányszor a családtagok észreveszik.

Ugyanakkor, mivel nem telefonálhattam ki magamból az örömhírt, ezért addig nem hagytam békén, míg egyik barátunkat fel nem hívhattam, hogy még aznap találkozzunk. A srác kapható volt egy késő esti beszélgetésre, így hajnali egy környékén felugrott hozzánk, és vagy háromig mutogattuk neki a gyűrűt, hogy észrevegye. Mivel Balázs szülinapjára manikűrössel csináltattam meg a körmeimet, így a nagy körömkopogásra, ékszermutogatásra barátunk is rájött, hogy itt bizony célozgatunk valamire, s nekiállt dicsérni, hogy… milyen szépre lettek festve az ujjvégeim. Különböző formákat, növényeket, például havasi gyopárt is felfedezett benne, de a gyűrű elkerülte a figyelmét. Két-három órás nevetés után beavattuk a titkunkba, majd közösen elmentünk megünnepelni a nagy eseményt.

Vasárnap Balázs szüleivel találkoztunk, nekik pár perc alatt leesett, hogy… milyen szépek is a körmeim. Nagy nevetésünkre, újabb pár perc elteltével azért ők szemfülesebben már a gyűrűre is rákérdeztek. Ezek után nem bíztuk a véletlenre a dolgokat, és készítettünk egy prezentációt, melyben mint egy üzleti lehetőséget mutattuk be az eljegyzésünket. Ezzel a prezentációval készültünk az én szüleimnél is, melynek végén a családfánk áll, legalul magunkat is már belefűzve. Így, mikor ezt a családfát megmutattuk, s föléraktam a gyűrűs kezemet, már csak egy kérést kaptunk anyutól:
„Vidd már innét a kezed! Így nem látom, mi van alatta!”. De azért apunak egyből leesett a dolog.

A többieket hasonlóan ezzel az üzleti tervvel kápráztattuk el, több-kevesebb sikerrel. Azt tudom, hogy mamának hasonló reakciója volt anyuéhoz, de ott anyu segítségével gyorsan tisztázódtak a dolgok. Ami még plusz poén volt, hogy a bátyám is valamiért a havasi gyopárt látta meg a körmökben, de hogy ezen kívül volt-e valami említésre méltó, arra már nem emlékszem.

Mindenesetre örülök, hogy így személyesen vezettünk rá minden számunkra fontos embert eljegyzésünk tényére, ugyanis ezáltal rengetegszer élhettük újra azt a napot, illetve nagyon sokat nevethettünk a többiekkel közösen a csodás körmök észrevételén, valamint a havasi gyopáron."

A prezentációt INNEN letölthetitek.

Történetek menyasszonyaink tollából- Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 11.

A ma esti történetről mindig az jut eszembe, hogy ízig-vérig az élet írta... egymásra találni egy olyan út, amit lépésről lépésre végig kell járnunk, ha jót hoz, ha rosszat.

Hogyan lesz diákszerelemből esküvő?
Így:

"Közös történetünk nem szokványos módon kezdődött. Az általános iskolai plátói szerelemtől a házasságkötés tervezéséig jutottunk.

Hetedikes diákként figyeltem fel Danira, aki a legjobb barátnőm bátyja. Ő már középiskolába járt, így nagyon ritkán láthattam, de a sors úgy hozta, hogy egy utcában lakhatunk körülbelül 10 ház különbséggel. Alapos megfigyelés után rájöttem, hogy akkor indul a buszmegállóba, amikor én készülődök az iskolába. Hát akkor miért ne akkor tisztítsam meg a cipőmet az első teraszon? Szinte minden reggel kijártam cipőt takarítani, csak azért, hogy láthassam. Ez egy idő után már több embernek is feltűnt...Egy falusi rendezvény után együtt keveredtünk haza, és enyhén itókás állapotában megjegyezte, hogyha fiút választok magamnak, ne olyan legyen, mint ő-én ezen nagyot nevettem.
Közben egy barátja eljárt hozzám, gondolva, majd ezzel féltékennyé tehetem. Az általános iskolai ballagásomra kaptam tőle egy csokor virágot, majd Danitól is (ennek sokkal jobban örültem). A ballagás estéjén tartott banketten kitalálták a többiek, hogy elmehetnénk végre discóba (ez előtt nem engedtek bennünket a szüleink), én mivel nem beszéltem meg otthon, nem igazán hajlottam erre. Eközben Dani elment a családomhoz, és megkérte őket, hogy együtt mehessünk bulizni. Útnak indultunk öten, közben egy barátnőm meggondolta magát és haza fordult, mintha megérezte volna a rossz elő jelet. Az úton lemaradtunk, nagyon fájt a lábam az új cipőmben, mire a drága felkapott a hátára. Akkor már nyilvánvaló volt számára, hogy tetszik nekem, és ő is bevallotta, hogy tetszem neki, de arra hivatkozott, hogy túl fiatal vagyok, esetleg pár év múlva megpróbálhatnánk. Persze...
A séta közben arra lettünk figyelmesek, hogy egy négy tagból álló csapat rohan felénk, az egyik kezében egy nagy konyhakés. Elhaladtak mellettünk a másik oldalon, majd hátulról ránk támadtak. A másik illetőnél egy pisztoly volt, amivel egyszer halántékon, következőre pedig a füle mögötti koponyarészen ütötte meg Danit. Az egész annyira gyorsan történt, fel sem fogható. Én Dani másik oldalán álltam, nem láttam a sérülését, majd amikor felém fordult, elszörnyedtem, ömlött a vér a fejéből. Dani testvére, a legjobb barátnőm közben a kis táskámmal verte a tettesek húgának a fejét, és a haját tépte. Rászegeződött a fegyver, majd vissza Danira, hatalmas ordítozás közepette közölték, hogy összetévesztettek minket valakikkel, és elmentek. Mi hazafordultunk, végig fogtam a kezét, anyukámmal indultunk az ügyeletre, ahonnan beutalták a balesetibe. Oda már nem mentem vele, másnap meglátogattam, szörnyű érzés volt látni a kékben-feketében duzzadó szemét, a leragasztott sebeit, amikor megláttam sírnom kellett. Feljött a húga szobájába, aki közben lement valamiért, és azt mondta, hogy megpróbálhatnánk együtt, persze repestem az örömtől és cseppet sem érdekelt a bevert feje, egy puszival végződött a nap. Azóta is viseli a baleset nyomait.

Aztán teltek az együtt töltött évek, majd öt év után letérdelt a kerteben, és egy plüss állat fülére ráhúzott gyűrűvel megkérte a kezem. Az hogy eljegyezzük egymást, közös döntés volt, de a lánykérés már meglepetés volt, ezt egy vacsora tette még csodálatosabbá. Természetesen a család jelenlétében is megtörtént az eljegyzés."

Történetek menyasszonyain tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 10.

Titkos utazás... körmönfont terv...csodálatos helyszín... váratlan meglepetések...
Mi kell több egy felejthetetlen történethez? :)

Olvassátok olyan szeretettel és lelkes izgalommal a mai történetet, ahogyan mi olvastuk először! :)

A hangulatidéző fotók sajnos nem a történet helyszínét mutatják, de Olaszország hasonlóan gyönyörű szeglete, nevezetesen Firenze!
S a mi nászutunkon készültek! :)


"2008. március 27-én jöttünk össze és a lánykérés 2011.május 8-án történt meg Velencében :)! No de elmesélem a lánykérés eseményeit, de készüljetek fel nagyon bonyolult :D :D

Párom már evangélikus lelkész én pedig még teológus hallgató vagyok, de én is lelkész szeretnék lenni és ha minden igaz jövőre végzek is az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Ez azért fontos, mert elég sok helyen megfordultunk az elmúlt években. Nem egy helyről származunk. Én celldömölki (Vas megye), Máté pedig győrsági (Győr közeli).

A kis történetünk Nagyalásonyban (Veszprém megye) kezdődik. Párom ott volt lelkész 2010. augusztusától ez 2011. augusztusáig, ez a kis település közel van Celldömölkhöz, ahol laktam szüleimmel. A lánykérést már terveztük, de konkrétan sosem tudtam, hogy mikorra időzíti Máté :). Szóval egyik szombaton, pontosan május 7-én egy istentiszteleti alkalom után, amit ketten végeztünk, úgy volt, hogy megyünk haza hozzánk, szüleimhez ebédelni (ez megszokott volt, hiszen közel voltunk hozzájuk).

Igazából az már fura volt, de csak így utólag magyarázom bele, hogy Mátéval megálltunk tankolni, hogy tele legyen a tank. Ezt én meg is kérdeztem, hogy minek kell, hiszen szinte tele van. Erre ő azt mondta, hogy lehet, hogy elmegyünk délután kirándulni Szombathelyre az egyik barátunkhoz. Ebbe bele is nyugodtam. A másik furcsaság volt, hogy előző héten már láttam a pénztárcájába, hogy van benne egy 500 eurós. Kicsit meg is lepődtem, hiszen nem mindennapi nálunk, hogy ennyi pénz legyen a tárcájába. Azt mondta, hogy apukájától kapta, mert ő most jött haza Olaszországból és adta neki és nem tudom, szóval vmi zavaros történetet hozott elő, de elhittem.

(Ezzel az apukás Olaszországgal egy kis kitérőt kell tennem. Máté apukája a győri Nyugat – Magyarországi Egyetemen tanít technikát és ő minden tavaszi félévben visz ki diákokat Olaszországba Sagradoba, ami mellesleg Győrság testvér városa, ahonnan Mát származik, ugye. Tehát Máté sztorija még hihetőnek is volt mondható. )

Szóval tankoltunk és én közbe anyunak telefonáltam, hogy lassan hazaérünk. Aztán, az utcánkba nem fordultunk le, hanem mentünk tovább. Áh, gondoltam, akkor biztos Máté csak meg akar tréfálni, és az utca másik megközelítése felől megyünk a házunkhoz. És nem, hanem annál is tovább mentünk. Na, itt már kezdett valami nem stimmelni- gondoltam. Máté persze folyamatosan nevetett mellettem. És az a szám ment éppen a kocsiban, a Balkán Fanatik-tól: „Ha te tudnád, amit én...” című dala, ezt persze hencegve énekelte folyamatosan :). Én persze végig nevettem és mosolyogtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól ennyi meglepetés :)

Na jóóó, akkor még mindig nem tudtam, hogy mire gondoljak. Még az is eszembe jutott, hogy rokonokhoz megyünk Vasvárra és anyuék már ott vannak, mi pedig most indulunk oda – de Máté ennél a felvetésemnél is csak nevetett. Egész úton nem szólt semmit.

Aztán Szentgotthárdnál átléptük a határt. Na, itt már annyit elárult, hogy Ausztriába megyünk, de semmi mást. Ausztriába megálltunk Klagenfurtnál a Minimundus parknál. (Ez ilyen kis makettes park, ahol a világ nevezetességei vannak megformázva). Én ott teljesen odáig voltam, persze nagyon sok képet is készítettünk :)!

Aztán miután kijöttünk onnan, elárulta, hogy megyünk és OLASZORSZÁGIG meg sem állunk. Én elkezdtem, ugrálni meg minden, mert annyira, de annyira boldog voltam!!! El sem hiszitek, hogy mennyire boldog voltam. Mert, mint kiderült Máté apukája most van a kis egyetemista csapatával olaszba, így velük leszünk egy szálláson. Szóval elindultunk Sagradoba.

A történetbe még annyi a kis fűszer, hogy nem volt nálam személy igazolvány. Ugyanis Pesten elmentem a zuglói okmányirodába, hogy megcsináltassam a jogosítványomat. Aztán a csekk befizetése után nem mentem vissza a pulthoz, hanem elmentem, otthagyva minden fontos iratomat, de közbe pedig nagyon büszke voltam magamra, hogy három héten belül meg lesz a jogsim :D :)!

És persze a ruhák! Mint kiderült Máté azért kelt fel korán, mert mindent bepakolt a csomagtartóba, nekem is mindent összepakolt ruhát, cipőt, sminket mindent:)!! - nem gondoltam volna, hogy ez menni fog, de tényleg kifogástalanul összepakolt nekem :D!

És akkor odaértünk este Sagradoba. Máté akkor este mondta el, hogy még ez sem a végső állomásunk, hanem vasárnap elmegyünk Velencébe, ha már itt vagyunk (mert nekem egy nagy álmom volt oda eljutni – a romantika városába).

Vasárnap tehát elindultunk Velencébe. Kocsival elmentünk Punta Sabbioniba és onnan pedig átváltottunk hajóra. Szóval hajóval mentünk be Velencébe. Valami elképesztően csodálatos volt. Májusi napsütés, Olaszország, Velence, mellettem életem szerelme – ennél boldogabb sosem voltam állíthatom.

Csavar még itt is volt, de csak annyi, hogy még a pápával is találkoztunk. Hiszen, amikor kikötött a hajónk, akkor láttuk, hogy nagyon sokan állnak a Szent Márk tér bejáratánál. A levegőben már előtte láttuk a rendőrségi helikoptert és nagyon sok rendőr volt a kikötőben is.

Aztán egy kis hajóból szálltak ki a bíborosok, majd kis idő múlva egy nyitott!!!! csónakszerűségen behajózott a pápa. Mi nem vagyunk katolikusok, de ránk is nagy hatással volt ez az egész. A plakátokon aztán láttuk, hogy híres egyik Salutatio-ját tartotta Velencében. Pont akkor, amikor mi ott voltunk, pont akkor érkezett meg, amikor már mi is ott voltunk már – ez valami elképesztő egybeesés.

És akkor amiután végig jártuk egész Velencét, akkor a hajó indulása előtt leültünk a mólónál. Máté zavarba volt, de én is. És akkor előhúzta az ékszertartót és kinyitotta. És megkérdezte, hogy lennék-e a felesége. Persze, hogy igent mondtam. Annyira zavarba voltam alatta, hogy utána 10 perc múlva még azt is elfelejtettem, hogy ő vagy én magam húztam fel a gyűrűt (persze, hogy ő húzta fel :) )

Egy kicsit a látképről: egész Velence előttünk volt, a nap már ment lefele. És mi pedig ott ültünk egymás mellett immáron menyasszonyként és vőlegényként.

Mikor visszaértünk Sagradoba este, akkor mindenki éljenzett, mert már Máté apukája elmesélte nekik, hogy ezekben a pillanatokba kéri meg az ő fia az én kezemet :)!!!

Aztán hétfőn haza indultunk Magyarországra, hazafelé még útba ejtettünk egy két szlovéniai várost és úgy jöttünk haza :D :D!!!

Röviden a történetünk ennyi lenne, szerintem nem mindennapi :D D:!!! Éppen azt mondtuk, hogy lesz majd miről beszélnünk egykor gyermekeinknek :)!"

Mit szóltok? :)

Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 9.

Ma lánykérős napot tartunk, jó? :) 

Duplázunk, hiszen tegnap elmaradtam sajnos a történettel és még bizony akad mit megosztanunk Veletek! :)

Délelőtt egy olyan történetet mutattam meg Nektek, ami az elsők között érkezett hozzánk, most "repüljünk" romantikusan a felhők fölé egy olyannal, amit a napokban kaptunk...

Indulhat az utazás?

"Nagyon sok szép és különleges emlékünk van a kedvesemmel, de azt hiszem én most azt a napot osztom meg veletek amikor a drágám megkérte a kezemet , persze teljes titoktartás közepette :)

Az egész úgy kezdődött, hogy már előtte 1-2 hónappal kérdezgette tőlem, hogy lenne e kedvem valamikor vele sétarepülőzni, én meg kis naiv :) mondtam, hogy persze szívesen kipróbálnám majd egyszer valamikor. No a dolog részemről ennyiben is maradt, teljesen elfelejtettem, hogy mi erről beszélgettünk.

Aztán a jeles nap előtt 2-3 nappal kérte a párom, hogy vasárnapra ne csináljak programot , mert van egy meglepetése számomra, én meg mondtam, hogy jó persze nem csinálok.

Csakhogy engem ez a meglepetésdolog nem nagyon hagyott nyugodni nőből vagyok :) hát istenem, addig kérdezgettem, meg könyörögtem, amíg csak kinyögte, hogy most van itt az alkalom a sétarepülésre. Én kis butus meg teljesen beparáztam, no meg ugye azért az anyagi része is elég jelentős volt a repülőzgetésnek, mint megtudtam és hát én ezen annyira kiakadtam, hogy el sem akartam menni.

Aztán valami csoda folytán mégis csak sikerült az én drágámnak rávennie, hogy másnap vasárnap reggel, ami 2011.október 16 volt elinduljunk együtt az úrhidai repülőtérre.

Amikor odaértünk már kint volt a gép, amivel repültünk, de akkor még a pilótánk nem ért oda ezért körbenézelődtünk és megnéztük a többi repülőt is.

Kis idő elteltével megérkezett a pilótánk, aki nagy meglepetésemre hozott magával egy hölgyet, akinek egy fényképezőgép lógott a nyakában. Én, mint kis naiv még mindig nem sejtettem semmit, sőt akkor sem, amikor a hölgy elkezdte fényképezni a tájat, aztán minket is :), még mondtam is a páromnak, hogy milyen aranyos a fotós, hogy minket is lefényképez:) persze erre az én drágám csak somolygott a bajsza alatt :)
No eljött az idő és végre beülhettünk a gépbe és lassan elindultunk. Kicsit feszengve az izgalomtól /mert még sosem repültem/, de azért örömmel vártam, hogy végre felszálljunk. Amint a felszállás megtörtént és úgymond egyenesbe kerültünk én nem is foglalkoztam mással csak az alattunk elterülő csodaszép tájjal, meg azzal, hogy gyönyörűen látszott már a Balaton és reménykedtem benne, hogy odáig is elrepülünk.

Nagy nézelődésemből arra eszméltem, hogy a párom odadug a kezembe egy borítékot, én meg néztem, mint a birka, mert azt hittem, hogy abban van a pilóta fizetsége :) és nem értettem, hogy azt miért nekem adja a párom. :) Aztán megkért, hogy nyissam ki a borítékot, én meg fogtam és kinyitottam/ de mint akinek elmentek otthonról J még itt sem sejtettem semmit sem/: Amikor beleolvastam akkor esett csak le, hogy milyen merénylet is készült itt ellenem:), mert egy gyönyörű szép vers volt benne és a párom beleírta, hogy nem tud nélkülem élni és ezzel szeretne kérni, hogy legyek a felesége.

No mire én ezt elolvastam és felfogtam, hogy mi is történik itt már előkerült a gyűrű is a zsebéből. Én annyira meghatódtam, hogy percekig még az igent sem tudtam kibökni, pedig hát már egy ideje ez volt minden vágyam. :) De aztán végül csak sikerült kimondani azt a bűvös szót. Itt akár véget is érhetne a történetünk, de volt még egy kis malőr, ami sajna hozzá tartozik a történethez. Miután kinyögtem az igent és csattant a csók, no meg a fényképezőgép, mert hát a fotós hölgy direkt azért jött a pilótával, hogy minket fényképezzen, a kedves pilótánk úgy gondolta, hogy ezt az eseményt, muszáj megünnepelni.

Nem is lett volna baj, ha nem a levegőben vagyunk, de hát ott voltunk és máshogy nem tudott velünk ünnepelni, minthogy csinált 2-3 olyan malövert, amitől az én gyomrom teljesen megadta magát, meg hát az is közrejátszott, hogy nagyon meleg volt a gépben. Még szerencse, hogy még indulás előtt megkérdeztem, hogy hol van a hányós zacskó, mert hát még leszállás előtt szükségem is volt rá………….

Hát ez a mi feledhetetlen lánykérésről maradt emlékünk.

Köszönöm, hogy leírhattam Nektek, bízom benne, hogy mint ahogy nekem írás közben folyton mosolyt csalt az egész történet az arcomra, nektek is szerzek vele pár kellemes pillanatot."