Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 17.

Büszke vagyok a vőlegényeinkre! Kreatívak, szerelmesek és ezt nem félnek kimutatni... :) S persze büszke a menyasszonyokra is, akik hűen tudták számunkra szavakba önteni érzéseiket életük legszebb pillanatairól. A mai történet mindezt erősíti bennem, bennünk.

"A megismerkedésünket követően nem sokkal csatlakoztam egy keresztény ifjúsági csoporthoz. A párom már régebb óta járt ebbe a közösségbe, így engem is elhívott. Jól éreztük magunkat. Szilveszter előtt jött az ötlet: mi lenne, ha a csapat együtt ünnepelné az Újévet. Törtük a fejünket, izgalmas programokat találtunk ki. Többek között azt is, hogy videókat vetítsünk magunkról. A feladat az volt, hogy ketten-hárman álljanak össze, és fényképekből kreáljanak valami olyat, ami bemutatja őket. Mivel akkor még nem régóta voltam a csapat tagja, nagyon örültem, hogy ez által jobban megismerhetem a többieket. A párom felajánlotta, hogy a mi közös videónkat majd ő elkészíti, én csak adjak neki pár közös képet, amit szeretnék viszontlátni.

Végül a húga készítette el a videónkat, amit a vetítésig nem is láttam, így nekem is meglepetés volt. De még milyen! Telt az idő, eljött december 31. A fiatalok szépen gyülekeztek, egyre többen voltunk, míg estére összeállt a csapat, körülbelül ötvenen. Alig vártam, hogy kezdődjön a programsorozat! Az ifi-vezető köszöntése után a párom vette át a szót, és beharangozta a videók levetítését. A hátsó sorban már tűkön ültem…

Lekapcsolták a lámpákat, aztán elkezdődött az első kisfilm, persze a mienk! Nagyon izgultam… Egy szerelmes szám alatt pörögtek a képek a közös emlékeinket felidézve. Könnybe lábadt a szemem. Majd egyszer csak vége lett. Ismét fényben úszott a terem, közepén a párom, mikrofonnal a kezében, éppen előre hívott. Kezdtem megijedni… Amikor kiértem, a zsebébe nyúlt, elővett egy piros dobozt, majd megkért, hogy hozzam meg életem egyik legfontosabb döntését, és válaszoljak a kérdésre: „Leszel a feleségem?” Szóhoz sem jutottam. Előkapott egy virágcsokrot is, és a legszebb mosolyát, amit addig még soha nem láttam. Szavak nélkül csak a nyakába borultam, majd pár másodperc múlva megszólaltak a többiek: „Nem hallottuk a választ!” Én hátra néztem, és ezt kiabáltam: „Hát persze!!!” Felhúzta a gyűrűt, ami pont olyan volt, amilyenre mindig is vágytam…

Így történt, hogy ötven ember előtt lettem menyasszony. :-)

Az eseményről videó is készült, amit jó volt visszanézni, hiszen a sokkhatás miatt nem minden részletre emlékeztem tisztán. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a mi videónk volt az első és egyben utolsó, az „egymás megismerése videók által” csak egy fedő sztori volt… A virágcsokrot is nagy nehézségek árán tudták becsempészni, mert mint utólag kiderült, mindig ott voltam, ahol nem kellett volna, így nehéz volt megoldani, nehogy lebukjanak. Visszagondolva az is elég feltűnő volt, hogy a barátnőm minden ötödik percben elmondta, mennyire várta már ezt a napot, és úgy örül, hogy itt lehet.

Mindent összevetve, tökéletes este volt. Különleges, kreatív, boldog, örömteli, megismételhetetlen. Egy nap, amelyre most is mosolyogva emlékszem vissza."

Történetek vőlegényeink tollából- Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 16.

A mai történet kétszeresen is különleges. Egyrészt a történet helyszíne és körülményei miatt, másrészt azért, mert bizony nem a menyasszony írta, hanem a vőlegény, így a cím sem volt egészen helyt álló...ezért átalakítottam...
A sok-sok történet között mindösszesen két ilyen bátor és lelkes férfi akadt, nem is akármilyen írásokkal!
Olvassátok ma az elsőt, s legyetek olyan büszkék a vőlegényre, mint mi! :)


"Sivatagi szerelem

Nem is tudom hol kéne kezdenem a mi kis történetünk mesélést. Talán onnan, hogy mindketten elég sokáig kerestük a másik felünket, a lelki társunkat, azt a lényt, aki teljessé tesz bennünket és együtt egy egészként élhetjük le a kis életünket.

A sors olyan zord helyre vezetett bennünket, ahol senki sem gondolná, hogy kivirágozhat és kibontakozhat egy szerelem. Mindketten a hazát szolgáljuk és együtt utaztunk ki Afganisztán dűnéi közé. Mindketten a békét szerettük volna biztosítani ebben, az amúgy maga nemében gyönyörű országban.

Teltek múltak a napok és a hetek és valahogy mindig egymás mellé sodort minket a sors és a munkánk. Szerettem és vágytam a társaságát. Éreztem, hogy ha a közelemben van, hevesebben dobog a szívem és szinte vágyom rá, hogy hozzá érhessek. Sokáig nem mertem bevallani magamnak mit is érzek. Az évek során elszenvedett csalódások óvatossá és megfontolttá tettek. Felhúztam magamra egy páncélt, amivel próbáltam magam megvédeni a további csalódások által okozott sebektől és szenvedésektől. Lassan legyőztem magamban a félelmemet és elérte nálam ez a számomra oly kedves személy azt, hogy levetettem a páncélomat és megmutattam neki milyen is vagyok valójában. Ehhez az első lépés az első csók volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Akkor éreztem, hogy valami teljesen megváltozott bennem, akarom őt és éreztem azt is, hogy megérkezett, ő az akit nekem teremtettek ott fent. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk és nem tudtunk egymás társasága nélkül létezni. Gyönyörű napokat és heteket töltöttünk el, nem luxus körülmények között, csak sátorban éltünk, de szinte elfelejtettük hol is vagyunk valójában. Sajnos hamar ki kellett józanodnunk, mivel engem majdnem magához szólított az Úr. Szerencsém volt és a gyilkos merényletből épen és egészségesen jöttem ki. Többet nem írhatok a részletekről, a lényeg az, hogy megmaradtam. Akkor mindketten átértékeltünk sok mindent és ha lehet ilyet mondani még közelebb kerültünk egymáshoz. Ő segített abban, hogy fel tudjam dolgozni mindazt, ami ott történt. Nélküle nem ment volna. Voltak időszakok, amikor a történtek nagyon megviseltek újra és újra, de nem akartam már az önhibáztatás miatt élni sem. Magamat büntettem az események miatt. Ellöktem magamtól mindenkit és mindent ami fontos volt nekem. Megbántottam őt is és egy rövid időre félbe szakadt a kapcsolatunk. De rájöttem arra, hogy nélküle nem tudok már létezni és élni, szükségem van rá, mindig is szükségem volt rá. Bocsánatot kéretem tőle és megbeszéltük a gondjainkat. Mindketten tudtuk, hogy nem létezhetünk már csak együtt. Azóta is boldogan élünk együtt. Sajnos a párom most ismét fél évig Afganisztánban tölt szolgálatot. Mielőtt kiutazott azonban megkértem a kezét! Nagyon boldog volt, mert nem tudott róla és meglepetésként érte. Szerettem volna, ha tudja, hogy én itt várom és stabil hátországként támogatom amíg ő kint teljesíti a kötelességét. Persze így az összes esküvői szervezkedés az én nyakamba zúdult, de nem érdekel, mert boldogan szervezem a mi nagy napunkat, amikor végre egybekötjük az életünket. Persze mindenhol meglepődnek, hogy a vőlegény szervez mindent és kíváncsian, csodálkozva kérdezik, hogy hol a menyasszony?! Persze, amikor elmondom miért csak én vagyok itt elcsodálkoznak és érdeklődve kérdeznek. Lassan letelik a fél év és várom, hogy haza jöjjön hozzám. Már nagyjából minden fontos dolog és helyszín el van intézve, csak ő hiányzik és az, hogy kimondja a számomra boldogító igent.

Hát ez a mi történetünk. Sokat vártunk és szenvedtünk mindketten míg végül egy teljesen elképzelhetetlen helyen megtaláltuk egymást és a szerelmet"

Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 15.

"Történetünk két évvel ezelőtt februárban kezdődött.

Akkor lettünk hivatalosan is egy pár, de előtti már ismertük egymást ,mert a fiam és a párom kisebbik lánya osztálytársak, mi több szerelmesek voltak. :) (Mindehhez 8 évesek voltak akkor.)

Az akkor még leendő párommal sokat beszélgettünk a suli előtt délutánonként, míg a gyerekeinkre vártunk, rengeteget nevettünk, mindenféle témáról beszélgettünk és éreztük ,hogy teljesen egy hullámhosszon vagyunk.

Azon vettük észre magunkat ,hogy egyre korábban megyünk délutánonként a suli elé, hogy minél többet tudjunk beszélgetni. Szerveztünk közös játszóterezést a gyerekeknek és szép lassan szerelembe fordult a dolog.

Én akkor már két éve egyedül éltem és neveltem a fiamat ,a párom pedig egy menthetetlen házasságból lépett ki, amikor egymásra találtunk. Szinte az első pillanattól fogva együtt éltünk, Ő költözött hozzánk. Teljes volt a boldogság, a párom apaként is a maximálisat adta a gyerekeinek, attól függetlenül hogy nem vele ,velünk éltek. Rendszeresen jöttek hozzánk a lányok, sok időt töltöttek nálunk , a gyerekek jól kijöttek egymással.

Történt , 2010 decemberében ,hogy a Szerelmem meglepett azzal ,hogy kivitt a Bécsi Adventi vásárba. Hazaértünk késő éjjel, másnap jött a megrázó hír ,hogy a párom exfelesége lemondott a gyerekekről és nem kívánja tovább nevelni őket. Új életet akart kezdeni egy nála jóval fiatalabb fiúval. Közös családi házukat is hátrahagyva , tele adóssággal,elköltözött karácsony előtt.

Akkoriban mi hárman a kis garzonomban éltünk, és persze kérdés nem volt számunkra hogy a lányai hozzánk költöznek. Átalakítottuk az életünket ,és hirtelen nagy családosok lettünk. A lányai nehezen dolgozták fel ,hogy nem kellettek az édesanyjuknak, de igyekeztem számukra mindenben pótolni ,a pótolhatatlant.

2011 januárjában , a párom visszavette a családi házukat jogilag is, és teljesen átépítettük, leköltöztünk , mindhárom gyereknek saját kis kuckót csináltunk, magunkat is egy hálót. Ezzel megkezdődött egy új, közös és ismeretlen élet számunkra. Voltak nehézségek ,hiszen 5 embernek kellett összecsiszolódnia,és alkalmazkodnia egymáshoz. De büszkén elmondhatom ,hogy sikeresen vettünk minden akadályt a párommal,,a gyerekek (10,10 és 12 évesek jelenleg) kiegyensúlyozottak, jó tanulók és szerető testvérei egymásnak. Elfogadták , ezt a helyzet, és tisztába vannak vele, hogy mindent értük teszünk. Tavaly márciusba a 30. szülinapomon megkérte a Szerelmem a kezemet, és idén jutottunk oda ,hogy akkor végre lesz esküvő.

Mindkettőnknek volt nagy lagzija az első esküvőn, már nem igazán vágytunk erre, és hát természetesen az anyagiak is adottak, hogy mire telhet. Mindketten nagyon várjuk, és készülünk rá. Meghitt és csendes esküvőre készülünk, csak a legfontosabb barátainkkal, és azokkal akik támogattak minket az elmúlt két évben. Végre hivatalosan is egy családdá válhassunk, mind a gyerekeink kérésére, de leginkább a mi lelki vágyakozásunk miatt.

Úgy gondoljuk , az elmúlt két év minket és a szerelmünket igazolja, a sok rosszakarónk ellenére is. Igazi családot adtunk és adunk a gyerekeinknek, ahol tudják ,hogy biztonságba vannak és segítséget kapnak. A szerelmünk egyik legnagyobb próbája ez az új, "nagycsaládos" lépés volt. Tovább nehezítették az életünket a volt párjaink,hiszen egyikük sem hajlandó fizetni a gyerekek után a gyerektartást .Tehát sok-sok jogi procedúra is a hátunk mögött van,amit egymás nélkül nem bírtunk volna végigcsinálni.

Sokat sírtunk és idegeskedtünk együtt ezeken a dolgokon , de jó volt , hogy egymás tökéletes támaszai voltunk egymásnak és vagyunk is a mai napig. Úgy érezzük ,hogy ezeket a próbákat kiálltuk,helytálltunk úgy, ahogy senki sem hitt benne, sem bennünk.

De ezután jöhet bármi, kitartunk és ketten együtt végigcsinálunk bármit.

Két -három éven belül szeretnénk egy közös kisbabát is ,hogy a szerelmünket megkoronázzuk és úgy lesz teljes a mi életünk. Az lesz a legszorosabb kapocs köztünk. Jelenleg tökéletes erre a házasság intézménye ,mely által hivatalosan is egymáshoz tartozunk.

Addig a gyerekeink adják a boldogságot ,az erőt a továbbhoz és persze mi egymásnak a végtelen szerelemmel és megértéssel!

Sok energiát és minden mást adtunk ezért a kapcsolatért ,de megérte, mert olyan társat találtunk meg egymásban, amilyet kerestünk egész idáig a világban. Végre szeretetben, őszinteségben, bizalommal és békességben élhetünk együtt mi öten."

Történetek menyasszonyaink tollából- Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 14.

Egy titokzatos baráttal kezdődött minden...:) A mai történet egy igazi kalandtúra, olvassátok izgalommal, lelkesen, ahogyan mi is tettük!

"Én is szeretnék megosztani Veletek egy kedves kis történetet...a lánykérésről:)
A vőlegényemmel(Zsolti) már lassan 4 éve vagyunk együtt és a történetem a 3. évfordulónk napján történt.
Annyit tudnotok kell, hogy Zsolti debreceni, én pedig Budapesttől 40 km lakok egy kis községbe.
Szóval tavaly egy meleg nyári napon utaztunk Debrecenből haza vonattal,majd itthon autóba ültünk mert Zsoltinak Pesten volt elintéznivalója a munkahelyén.Mikor végzett a teendőivel ,tanakodtunk, hogy milyen programot találjunk ki aznapra, mivel hogy évfordulónk volt. Nem tudtuk eldönteni ezért azt javasolta hogy üljünk be kávézni egy közeli kávézóba és majd eldöntjük ott. Addig nem is történt semmi szokatlan...de egyszer csak odasétált hozzánk egy idegen srác...köszönt és megkérdezte Zsoltitól, hogy Ő-e az és hogy egy nagyon kedves barátunk ,mivel tudja hogy évfordulónk van , kedveskedni szeretne nekünk egy borvacsorával.Elmondta, hogy Ő fog elvinni minket és eltölthetünk egy kellemes vacsorát Etyeken. Az első döbbenet után persze egyből mondtam Zsoltinak, hogy "ez a Te műved biztos"...:) és hogy mi ez az egész, de Ő körülbelül úgy le volt döbbenve mint én, és állította, hogy Neki ehhez semmi köze. Elég hihető volt, és elkezdtünk agyalni, hogy melyik barátunk találna ki nekünk ilyet...Közben a srác elment inni egy kávét. Aztán a második döbbenet után persze közöltem Zsoltival, hogy én nem ülök csak úgy be egy idegen kocsijába...:)Mikor visszajött a srác, mondtuk Neki, hogy legalább egy igazolványt mutasson már...látta is rajtunk, hogy kicsit bizalmatlanok voltunk. Aztán azt is felajánlotta, hogy menjünk a mi kocsinkkal, vagy vezessem én az Ő kocsiját:) De aztán valahogy rá vettük magunkat és elindultunk vele az állítólagos vacsorára...
Az oda utunk nagyon vicces volt, ugyanis végig faggattuk a srácot, hogy legalább azt mondja el, hogy ki az a kedves barátunk aki ezt kitalálta vagy csak valami kis információt mondjon el róla....nagyon közvetlen volt a srác és jó fej, de persze nem volt hajlandó semmit elárulni és csak nevetett rajtunk, ahogy próbáltuk kitalálni, hogy ki szervezhette ezt nekünk.
Aztán egyszer csak egy elhagyatott helyre értünk(Budaörs), hangárok régi épületek stb.....na akkor mondtam Zsoltinak, hogy most adják el a szerveinket valószínű....:D Erre közli a srác, hogy lezárták az utat és repülővel kell továbbmennünk......:O következő döbbenet!!!:)
Zsolti erre odasúgja nekem, hogy tiszta gyomoridege van, meg hogy mi lesz most....szép alakítás volt!:)

Aztán kiszálltunk és odasétáltunk az egyik hangárhoz ami előtt egy kis séta repülő állt és mellette a pilótája.Én még akkor sem akartam elhinni, hogy mi most tényleg beszállunk abba a gépbe és repülni fogunk, mikor a pilóta bemutatkozott és mondta, hogy szálljunk be....
Kétségbeesett arccal(legalábbis részemről aki még nem repült soha azelőtt), szálltunk be a repülőbe és amikor a pilóta bejelentkezett , hogy felszállunk egy 25 perces Budapest körre, akkor már kezdtem felfogni, hogy tényleg repülni fogunk....:):) Az elején nagyon élveztem, ráadásul gyönyörű idő volt és sütött a nap..,szóval csodálatos volt a látvány......DE azt tudni kell rólam, hogy a vidámparkba se ülök fel általában a nagyon összerázós dolgokra, mert hajlamos vagyok a rosszul létre!:) Na most ott is ez történt, annak rendje és módja szerinte nagyon rosszul lettem körülbelül 5 perc repülés után....Szóval a gyomrom rendesen felfordult és már kerestem is a kis zacskót , ha esetleg szükségem lenne rá...:) Közben Zsolti nagyon élvezte a kilátást és gyönyörködött a tájban.Fényképeket is csináltunk, de utána már csak egy pontra tudtam koncentrálni a műszerfalon, nem tudtam lenézni többet, mert féltem hogy kidobom a taccsot:S Zsolti persze kérdezgette, hogy jól vagyok-e, de szerintem a hulla fehér arcom és a tekintetem alapján rájött ,hogy abszolút nem vagyok jól....Már tényleg csak arra tudtam koncentrálni, hogy kibírjam amíg leszállunk...ÉS AKKOR EGYSZER CSAK előkerült egy kis piros dobozka Zsolti táskájából....na azt az érzést nem tudom szavakba önteni, amit akkor éreztem....kavarogtak bennem az érzések és akkor a teljes felismerés, hogy ez mind az Ő műve persze!!:) Nagyon aranyos és romantikus volt ahogy megkérdezte, hogy leszek-e a felesége és természetesen IGEN-t mondtam!! És a rosszullétem abban a pillanatban elmúlt, teljesen jól lettem és csak vigyorogtam és mondogattam Zsoltinak, hogy "nem hiszem el":):) A gépen is készült pár kép, ami mindent elárul szerintem. Utána már le is szálltunk, gratuláltak Nekünk és kaptunk egy üveg pezsgőt is! Én továbbra is magamon kívül voltam a meglepetéstől és boldogságtól!!!:) Utána közölte Zsolti, hogy ha nemet mondtam volna, akkor kidobnak a gépből!:D:D

A srác utána mondta ,hogy akkor menjünk tovább a következő helyszínre.....:O:O megint döbbenet(részemről), hogy mi jöhet még ezek után!!:) Persze azzal magyarázta, hogy csak van egy kedves barátunk aki tényleg tartogat nekünk még valami meglepetést, de ezek után már nehéz volt elhinni;) Úgyhogy visszavitt minket Pestre és megbeszéltünk egy időpontot és helyet ahol találkozunk majd egy óra múlva. Felhívtuk a szüleinket elújságolni a hírt, de persze mint kiderült rajtam kívül már mindenki tudott a dologról és teljesen titokban tudták tartani:) Zsolti már hónapok óta tervezgette és szervezte az egészet, persze teljes titoktartásban!:)
A megbeszélt időben és helyen újra előbukkant a srác...:) és egy kis várakozás után(ami alatt persze végig faggattam őket, hogy most mi következik) felkísért minket egy sétahajóra,ahol eltöltöttünk egy nagyon kellemes vacsorát a Dunán hajókázva...:) Akkor már este volt, és gyönyörű volt kivilágítva minden, nagyon szép volt!!!
Este hazaérve a szüleim tortával vártak minket...:) fantasztikus nap volt, álmomba sem gondoltam volna, hogy velem ilyen történik, úgyhogy biztos soha nem fogom elfelejteni ezt a napot!!:):)"

Hogy tetszett a történet? Szívesen részt vennétek egy ilyen "kalandtúrán"?

Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 13.

A mai történetben van valami igazán bensőséges, talán Tokaj miatt, talán a sátor miatt, talán úgy az egész egyszerűsége és nagyszerűsége miatt. :)
Kaptunk hozzá egy fényképet is, amit megmutathatunk Nektek is! :)

Kép a jegyespárról, akiktől a történetet kaptuk...:)

"Szeretném megosztani Veletek a mi legkedvesebb történetünket.

Több, mint 7 évvel ezelőtt történt, hogy vidékről (Nyíregyházáról) lementünk a családommal Tokajba egy kicsit pihenni, napozni, strandolni a Tisza partjára.
Figyelmes lettem egy sármos fiúra, aki nagyon figyelt minket, először csak arra gondoltam, hogy azért, mert annyit szerencsétlenkedtünk egy napernyővel, egyszerűen képtelenek voltunk leszúrni a homokba.. :))
Aztán édesanyámmal elmentünk lángosozni és pont egyedül maradtam egy asztalnál, amikor ez a nagyon sármos fiú odajött hozzám és rendkívül frappáns módon meghívott egy bambira :) Mint később kiderült, ő szentül meg volt győződve arról, hogy direkt úgy intéztem, hogy egyedül maradjak, hogy ő odajöjjön hozzám. Elfogadtam a meghívását, viszont őszintén szólva alig vártam, hogy elfogyjon az a bizonyos bambi, annyira rosszul éreztem magam, nagyon nem volt szimpatikus a fiú.. Aztán amikor megittuk az üdítőt, megkért, hogy ne menjek még vissza a családomhoz, még üljünk le picit a fűbe beszélgetni.. És akkor ott valami teljesen átfordult. Úgy éreztem, hogy végre önmagát adja, észrevette, hogy én igazából rá lennék kíváncsi, nem a körítése. Sokat beszélgettünk, megnéztük együtt a naplementét, és még tüzet is rakott nekem, hogy ne fázzak. Na ezen a ponton biztos voltam benne, hogy igazi férfival van dolgom :))
Szerintem azt mondanom sem, hogy ugyanez a történet az ő elmondásában telesen másképp hangzana :)
Viccet félretéve, fülig beleestünk egymásba, de sok esélyt nem adtam kettőnknek, ő budapesti, én nyíregyházi és egyébként is túl szép lett volna, hogy igaz legyen :)
Na hát ennek a sármos fiúnak vagyok most a menyasszonya :) Tokajban kérte meg a kezem tavaly, ahová megismerkedésünk óta minden egyes évben visszajárunk ugyanazon a napon, amikor találkoztunk. Nagyon egyszerű, de csodálatos és megható lánykérés volt. Szakadt az eső és mi a sátorban kuporogtunk. Megkért, hogy forduljak el, amíg előkotorja az évfordulós ajándékomat. Mire visszafordultam, már ott térdelt, és azt mondta, idén nem ad semmit, hanem ő kéri tőlem a világ legszebb ajándékát, hogy legyek a felesége. :)) Én hangosan zokogtam, annyira megható volt. És csak miután kisírtam magam, akkor vettem észre, hogy egy csodaszép gyűrű van a kezében, viszont az "igen"-t meg kellett ismételnem, mert nem hallotta a sírástól :))

Szóval ki is tűztük a nagy napot, idén megünnepeljük a rokonainkkal és a barátainkkal, hogy férj és feleség leszünk. :) És persze mi vagyunk a legboldogabbak az egész világon!!! :)

Ez lenne a mi kis egyszerű, de nagyszerű történetünk, ami ha másnak nem is, nekünk a legeslegszebb. :)"