A mai történet kétszeresen is különleges. Egyrészt a történet helyszíne és körülményei miatt, másrészt azért, mert bizony nem a menyasszony írta, hanem a vőlegény, így a cím sem volt egészen helyt álló...ezért átalakítottam...
A sok-sok történet között mindösszesen két ilyen bátor és lelkes férfi akadt, nem is akármilyen írásokkal!
Olvassátok ma az elsőt, s legyetek olyan büszkék a vőlegényre, mint mi! :)
"Sivatagi szerelem
Nem is tudom hol kéne kezdenem a mi kis történetünk mesélést. Talán onnan, hogy mindketten elég sokáig kerestük a másik felünket, a lelki társunkat, azt a lényt, aki teljessé tesz bennünket és együtt egy egészként élhetjük le a kis életünket.
A sors olyan zord helyre vezetett bennünket, ahol senki sem gondolná, hogy kivirágozhat és kibontakozhat egy szerelem. Mindketten a hazát szolgáljuk és együtt utaztunk ki Afganisztán dűnéi közé. Mindketten a békét szerettük volna biztosítani ebben, az amúgy maga nemében gyönyörű országban.
Teltek múltak a napok és a hetek és valahogy mindig egymás mellé sodort minket a sors és a munkánk. Szerettem és vágytam a társaságát. Éreztem, hogy ha a közelemben van, hevesebben dobog a szívem és szinte vágyom rá, hogy hozzá érhessek. Sokáig nem mertem bevallani magamnak mit is érzek. Az évek során elszenvedett csalódások óvatossá és megfontolttá tettek. Felhúztam magamra egy páncélt, amivel próbáltam magam megvédeni a további csalódások által okozott sebektől és szenvedésektől. Lassan legyőztem magamban a félelmemet és elérte nálam ez a számomra oly kedves személy azt, hogy levetettem a páncélomat és megmutattam neki milyen is vagyok valójában. Ehhez az első lépés az első csók volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Akkor éreztem, hogy valami teljesen megváltozott bennem, akarom őt és éreztem azt is, hogy megérkezett, ő az akit nekem teremtettek ott fent. Attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk és nem tudtunk egymás társasága nélkül létezni. Gyönyörű napokat és heteket töltöttünk el, nem luxus körülmények között, csak sátorban éltünk, de szinte elfelejtettük hol is vagyunk valójában. Sajnos hamar ki kellett józanodnunk, mivel engem majdnem magához szólított az Úr. Szerencsém volt és a gyilkos merényletből épen és egészségesen jöttem ki. Többet nem írhatok a részletekről, a lényeg az, hogy megmaradtam. Akkor mindketten átértékeltünk sok mindent és ha lehet ilyet mondani még közelebb kerültünk egymáshoz. Ő segített abban, hogy fel tudjam dolgozni mindazt, ami ott történt. Nélküle nem ment volna. Voltak időszakok, amikor a történtek nagyon megviseltek újra és újra, de nem akartam már az önhibáztatás miatt élni sem. Magamat büntettem az események miatt. Ellöktem magamtól mindenkit és mindent ami fontos volt nekem. Megbántottam őt is és egy rövid időre félbe szakadt a kapcsolatunk. De rájöttem arra, hogy nélküle nem tudok már létezni és élni, szükségem van rá, mindig is szükségem volt rá. Bocsánatot kéretem tőle és megbeszéltük a gondjainkat. Mindketten tudtuk, hogy nem létezhetünk már csak együtt. Azóta is boldogan élünk együtt. Sajnos a párom most ismét fél évig Afganisztánban tölt szolgálatot. Mielőtt kiutazott azonban megkértem a kezét! Nagyon boldog volt, mert nem tudott róla és meglepetésként érte. Szerettem volna, ha tudja, hogy én itt várom és stabil hátországként támogatom amíg ő kint teljesíti a kötelességét. Persze így az összes esküvői szervezkedés az én nyakamba zúdult, de nem érdekel, mert boldogan szervezem a mi nagy napunkat, amikor végre egybekötjük az életünket. Persze mindenhol meglepődnek, hogy a vőlegény szervez mindent és kíváncsian, csodálkozva kérdezik, hogy hol a menyasszony?! Persze, amikor elmondom miért csak én vagyok itt elcsodálkoznak és érdeklődve kérdeznek. Lassan letelik a fél év és várom, hogy haza jöjjön hozzám. Már nagyjából minden fontos dolog és helyszín el van intézve, csak ő hiányzik és az, hogy kimondja a számomra boldogító igent.
Hát ez a mi történetünk. Sokat vártunk és szenvedtünk mindketten míg végül egy teljesen elképzelhetetlen helyen megtaláltuk egymást és a szerelmet"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése