Történetek menyasszonyaink tollából - Nyerj meg minket esküvői fotósodnak 25.-29.

Emlékeztek, hogy két vőlegény írt Nekünk? Hogy titokban tarthassuk a nevezését menyasszonya előtt, csak most mutathatom meg számotokra, mit is él át egy férfi, amíg megkéri választottja kezét! :) A történeteket felölelő utolsó bejegyzésünket ezzel a nagyon-nagyon helyes irománnyal kezdjük...

"Mit is írhatna az ember egy ilyen „versenyre”?! Elég nehéz feladat egy kis szeletet kiemelni egy párkapcsolat történetéből, hiszen mi is már annyi mindent megéltünk. Írhatnék a találkozásunkról is, mert az sem volt mindennapi, de talán mégis az eljegyzésünket írnám meg, hiszen májusi esküvőnkig ez volt az eddigi a legcsodálatosabb nap.

2011.augusztus 20-án jött el a nagy nap. Megtörtént volna előbb is, de egyszer egy beszélgetés közben a kedves - most már - menyasszonyom elárulta nekem a titkot, hogy Ő tudja ám, hogy mik a lehetséges időpontok az eljegyzésre. Már korábban is voltak érdekes megérzései, amik bejöttek. Nevetve kérdeztem, hogy mik azok, mert direkt olyan alkalmakat választottam ki lehetséges időpontnak, hogy ne kötődjön semmi közös dologhoz, így biztos voltam benne, hogy nem találja ki. Erre elsorolta azt a 3 napot, amikre gondoltam. Lefehéredve, kínosan nevetve tagadni próbáltam, de mindhiába. Nah, gondoltam magamban, már csak azért is a harmadik lesz, azaz augusztus 20.-a. (ha államalapításhoz jó, akkor családalapításhoz is)

Rengeteg gyűrű megnézése után meglett a nyertes. Ezután két hét rettegés jött, nehogy megtalálja.

Augusztus 20-át Csopakon töltöttük, egy elég nagy családi összejövetel keretein belül. Ritka ilyenkor olyan pillanatot találni, amikor meg tud szökni az ember a tervei magvalósítása érdekében. Úgy döntöttem, hogy a 20.-ai szentmise után és ebéd előtt lesz a legmegfelelőbb. Mondtam neki, hogy ugorjunk át Tihanyba az apátsághoz fagyizni, addig is egy kicsit kettesben lehetünk. Természetesen az ötletem nem aratott nagy sikert, mondván:” 40 fok melegben inkább a strandra mennénk, ott is lehet fagyizni, miért nem megyünk akkor inkább oda…?”

Nagy nehezen sikerült meggyőznöm és elindultunk. A mai napig sem tudom, hogy vezettem le azt a 20 km-t, mert az idegességtől és az izgalomtól alig láttam. Mondani sem kell, hogy a lehető legmesszebb találtunk csak parkolóhelyet. „Kellemes” volt megmászni a dombot délelőtt 11-kor, abban tikkasztó hőségben.

Végre felértünk a „mi padunkhoz”. Az elmúlt alkalmakkor szinte senki nem járt még a környéken sem, most bezzeg… egymás hegyén-hátán a turisták. Végre kiürült a környék! Természetesen, ahogy illik letérdeltem, remegő kézzel elővettem a gyűrűsdobozt és feltettem a nagy kérdést: „Leszel a feleségem?”

A meglepettségtől és a már majdnem előtörő sírástól elég nehezen hangzott el az IGEN, de végül felkerült a gyűrű az őt megillető helyre. Ezután elmondtam Pilinszky Jánostól a „Köszönöm az életnek” című verset és egy hosszú forró csókkal pecsételtük meg a szerelmünket.

Hazaérve Csopakra első körben jól leszidtak bennünket, hogy hol voltunk ennyi ideig, már mindenki minket várt az ebédnél. A gyűrű megmutatásával feledésbe merült a késésünk és ünnepi hangulatban telt az ebéd.

Az egész napot megkoronázta az esti tűzijáték, ami talán egy kicsit a mi tiszteletünkre is szólt.

Nagyon bízom benne, hogy elnyeri tetszéseteket a lánykérésem története és meglephetem páromat a Tőletek elnyerhető esküvői fotózással."

Van, hogy a gondolatainkat nem csak mi halljuk, hanem azok is, akikkel valamilyen titokzatos szövetségünk van, olyan, amiről talán sejtelmünk sincs még...?

"Az alábbi sorokban olvashatják "mesés" egymásra találásunkat:
Szilveszteri munka, a meseszép 5csillagos szállodában

Hol volt, hol nem volt, hosszú évek óta először éppen úgy esett, hogy a szilveszteri buli kimaradt a sorból. Nem szerettem volna "gyertyatartóként" rontani a levegőt - vagy inkább a saját hangulatomat - azzal, hogy egyedül érkezek a szerelmes barátaim közé. Pár nappal szilveszter előtt kaptam egy ajánlatot, hogy a sárvári Spirit Hotelben szolgáljak fel (12 óra keménynek ígérkező munka az ünneplés helyett.) Az, hogy nem kell magányosan otthon ülnöm és a pénz is motivált, így hát elvállaltam.

Életem egyik, ha nem a legjobb döntése volt ez.

Nagykanizsáról 9 másik diákkal együtt indultunk útnak, hogy időre Sárvárra érjünk és felvegyük a munkát. A másik autóban utazott egy rendkívül helyes fiú. Igaz, nem beszéltem vele még kb. az ezt követő 8 órában sem, de ránézésre már tudtam, hogy meg kell ismernem.

A munka, a sok talpalás ellenére jó hangulatban telt, noha fárasztó volt, de még sosem jártam ennél szebb épületben. Minden csupa fény és pompa, ahogy annak lennie illik. (: Azon filóztam éppen, hogy miért nem a párommal ülünk egy asztalnál mi is? Miért vagyok itt egyedül - tele a étterem ragyogó, ünneplő, boldog emberekkel, mégis egyedül éreztem magam -, miért nincs párom? Miért dolgozok, mikor mindenki más ünnepel, koccint? Mindenki rám koccintott, holott nem is tudták. (Január 1-jén van a névnapom) Ez valami furcsa, keserédes érzéssel töltött el... eddig mindig ittunk az örömömre, most meg senki nem szól hozzám és én nem koccintok senkivel.

Éjfél után nem sokkal odalépett hozzám a "rendkívül helyes fiú" és félrehívott egy sarokba. Nem tudom, hogy hogyan vitelezte ki, de szerzett két pezsgőspoharat és boldog névnapot kívánt. Mai napig nem árulta még el, hogy honnan tudta egyáltalán a nevem és azt, hogy aznap van a névnapom.

Ezt követően nem nagyon nyílt alkalmunk beszélni egymással, mert jött az éjfél utáni "nagy zaba" és nekünk résen kellett lennünk, hogy ki mit kér. Nem tudtunk meg többet egymásról, csak annyit, hogy ő Péter én Fruzsina és mindketten szeretjük a jó pezsgőt, bort és pálinkát, meg persze, hogy egyikünknek sem volt jobb dolga, minthogy eljöjjön Nagykanizsáról Sárvárra dolgozni Szilveszter éjjelén.

Hazafelé már egy autóban utaztunk, de a fáradtság és az a kevéske alkohol, amit stikában elfogyasztottunk megtette hatását és rögtön el is aludtunk egymás vállán. Mikor felébredtem már hazaértünk és nem volt a kocsiban.

A többiektől megtudtam a pontos nevét, ami nem egyszerűsítette meg a helyzetet. A facebook több100 ilyen találatot dobott ki. (Az én emberem adatlapján nem volt egy darab fénykép sem. --> esélytelen volt, hogy felismerjem az adatai alapján.)

Szerencsémre nem túl hosszú, de fárasztó keresgélés után sikerült egy közös ismerős által egymásra találni.
Az első randink meseszerű és vicces is volt. Séta, tópart, csúszkálás a jégen, teázás, kellemes beszélgetések és ami a mai napig jellemző ( '-.- ) sikerült térdig belemászni a tópart melletti hatalmas sártengerbe. (Ezen azóta is jókat nevetünk.) Na és persze az első csók. 2011. Január 7-én történt mindez.

Azóta összeköltöztünk, majd külön a szülőktől. Együtt élünk és jegyben járunk. Most arra spórolunk, hogy az lehetőleg 1-1,5 éven belül össze tudjunk házasodni. Még nem tudtunk kitűzni időpontot, mert ez nagyban a pénz függvénye.

Talán hosszúra sikerült, de elhihetik, nem tudom kellőképpen szavakba foglalni, amit érzek. Szerelmes vagyok ebbe a fiúba, aki mellettem lett férfi. Munkába állt, hogy együtt élhessünk és nap mint nap azon dolgozunk mindketten, hogy együtt, boldogan mehessünk tovább az úton."

Fiatalság bolondság? Vagy mégsem? Nem számít a kor, az sem, hogy távol vagy közel élhetünk, ha szeretjük egymást, akkor minden eldőlt...


"Véletlenek márpedig nincsenek!

Szeretném nektek elmesélni eddigi történetünket a vőlegényemmel, Józsival. Megismerkedésünk idején ő még egy másik településen lakott, amit én talán csak hírből ismertem, viszont sosem jártam ott. 2005 Szilveszterét készültünk megünnepelni, én egy baráti társasággal a saját falumban, ő pedig házibuliba indult a haverjaival. A házibuli az elmondásai szerint elég vacak volt, ezért egy kisebb társasággal – és egy csinos lánnyal – eljöttek „hozzánk”, hogy a discoban folytassák tovább a bulizást. A kiszemelt lány valami érthetetlen okból magába fordult és nem akart tovább a fiúkkal lenni. Józsiék ekkor eldöntötték, hogy nincs kedvük egy savanyú uborkává változott csajszival szilveszterezni, átmentek az egyik sörözőbe.

Éjfélig az én baráti társaságommal voltam, jól elszórakoztunk, de nem volt igazán szilveszteri a hangulatom. Pezsgőzés után eljött értem néhány barátnőm, sétálni indultunk, hátha elcsípünk még egy-két ünnepi tűzijátékot. Az utcákat járva több ismerőssel is találkoztunk, jókat nevettünk, bolondoztunk a hóban, mire egyikünk kitalálta, hogy nekünk is kellene pár tűzijátékot fellőni. Egyszer a távolban láttuk, hogy egy önjelölt pirotechnikus ügyködik az egyik kocsma előtt, a haverjai pedig nagy átéléssel szemlélik a történéseket.

Odaszaladtunk hozzájuk tűzijátékot kunyerálni – persze már elfogyott nekik –, mire az egyik jóképű fiú, Józsi átkarolta a vállam és csak ennyit mondott: „Szia! De szép vagy! Hogy hívnak?” Nagy zavaromban alig tudtam bemutatkozni, 14 évesen még senki nem mondott nekem ilyet… A barátai ezt hallván rögtön rávágták: „Hé, mi lesz a Tündével?!” Megállt bennem az ütő, hogy végre tetszek valakinek, de barátnője van? Nem akartam bekavarni, de az „Á, semmi, hagyjuk, nem érdekel már!” válasz megnyugtatott, hogy ők nincsenek is együtt. Mindenki bemutatkozott egymásnak, a fiúk pedig meghívtak minket egy italra, ha már tűzijátékkal nem tudtak kiszolgálni. Az egy italból ezután lett kettő, három, négy, közben beszélgettünk, hógolyóztunk. Józsinak kicsit becsípve több bátorsága volt, mint általában, elkérte a telefonszámomat. Gondolkodtam rajta, hogy megadjam-e neki, vagy tereljem másra a témát, barátnőim arckifejezéséből a nemleges választ olvastam ki, viszont belül azt éreztem, hogy ennyi kedves szó után egy rendes fiúval van dolgom. Számot cseréltünk.

A lányok mondták, hogy vissza kellene mennünk az eredeti társaságunkhoz, mert nekik nem biztos, hogy tetszik a fél éjszakás kimaradás (nekem fel sem tűnt, hogy már három órája a fiúkkal vagyunk…). Józsi kézen fogott, a kibővült társaság kerülőúton elindult a faluban. Elbúcsúztunk a fiúktól, ők átadtak minket a felnőtteknek, akiket csodával határos módon nem viselt meg, hogy hanyagoltuk őket több órán keresztül.

Ők visszamentek a discoba, mi egy rövid rendrakás és a maradék virsli elpusztítása után, egy órán belül már a saját ágyunkban aludtunk. Nekem persze folyton azon zakatolt az agyam, hogy komolyan tetszek valakinek? Lehet ebből valami? Majd meglátjuk…

Pár nap után kaptam tőle egy sms-t, érdeklődött a hogylétem felől. A januárt végigbeszéltük üzenetek formájában, a következő közös programunkat is kitűztük a hónap végére, aznapra amikor megírtuk a középiskolás központi felvételit. Napközben már nagyon izgatott voltam, anyukám figyelmét ez nem kerülte el és elkezdett puhatolózni, hogy miért is akarunk pont ma menni pizzázni (sosem jártam ki akkoriban esténként a barátnőimmel), talán van valakim? Én persze hárítottam, azt hittem, hogy esetleg mérges lesz, ha a fülébe jut, hogy 18 éves „idegennel” akarok találkozgatni. A közös vacsora után a lányok hazamentek, Józsi barátai a pizzériában maradtak, mi ketten sétálni mentünk. Ismerkedtünk, beszélgettünk, éreztem, hogy ebből ma már csak jó sülhet ki, nagyon aranyos volt velem. Tudtuk, hogy van bennünk valami közös.

Anyukám már telefonált, hogy menjek haza, de az izgatott hangomból sejtette, hogy még szeretnék kint maradni. Mondtam, hogy van „testőröm”, nem kell féltenie. Meglepődtem, hogy egyből engedékenyebb lett, azt hittem szigorúbban fogja venni a pasizási törekvéseimet. Még egy keveset sétáltunk a parkban, de ekkor már Józsi mondta, hogy inkább hazakísér, nehogy megfázzunk. Baráti puszival köszöntünk el egymástól.

A következő hétvégére is hasonló programot terveztünk, viszont ekkor már puszi helyett csókkal, számomra az első csókkal búcsúztunk el. Innentől számítjuk magunkat egy párnak. Az ezután következő hétvégéket, majd az egész nyarat nálunk töltötte, ősz elején hozzánk költözött.

Szépen éldegéltük a saját életünket, még ha az egy kicsit furcsának is tűnt, hogy én a hétköznapjaimat kollégiumban, Józsi pedig a szüleimmel töltötte. Mi tudtuk, hogy nekünk ez a jó, mások véleménye nem számított. Akiké pedig igen, azok örültek, hogy így egymásra találtunk. Az utolsó gimnáziumi évben ez már mindenkinek természetes volt. Jelenleg főiskolán tanulok, Józsi dolgozik. Tavaly karácsony után lettünk menyasszony és vőlegény hivatalosan.

Miért ezt a címet adtam az írásomnak? A hat közös év alatt sokszor szóba jött, hogy mi lett volna, ha nem indulunk el Szilveszterkor sétálni? Ha ők nem unják meg a házibulit? Nem akkor indulunk el, hanem fél órával később? Nem abba az utcába fordulunk, ahol a fiúk tűzijátékoztak? Ha a barátnőm nem szólítja meg az ő társaságukat? Ha nem cserélünk telefonszámot?

Ezek a véletlenek játszottak közre, hogy megismerkedtünk, és hogy azóta is köszönjük, jól vagyunk."

Olyan jó azt olvasni, hogy sok-sok kutatás és a közhiedelemmel szemben, az Internet és az internetes társkeresés igenis működhet!

"Én egy társkereső oldalon voltam regisztrált tag, ő úgy szintén. Minden nap megnéztem keresett-e valaki. De igazából az tetszett, hogy megnézték a képeimet és kommentárt írtak hozzá, hogy milyennek találnak. Egy kis önbizalom növelő értéke volt. Igazából úgy voltam vele, hogy akkor komoly kapcsolatot nem szerettem volna. Egy kis időre elég volt. Meg nem is nagyon hittem ezekben a társkeresőkben. És voltak is buktatók, akik csak olyan dolgokért írtak, hogy inkább nem is válaszolt az ember. Már három hónapja voltam fenn. Egyik nap beléptem és jött egy üzenet. Ennyi állt benne: szia, Ati vagyok (egy olyan városból ami 12 km-re van onnan ahol lakom), én szívesen járnék veled és lennék a barátod. És az msn címe. Elolvastam, először felcsillant a szemem, a fényképe is tetszett. De utána gondolkodtam mit csináljak, felveszem és beszélgetek vele, már lehet, hogy holnap ki akar jönni és megismerni. Én nem akarok most kapcsolatot. Egy hét múlva mégis úgy döntöttem, hogy egye fene megpróbálom, beszélek vele, elmondom , hogy mi a helyzet. Így is lett. Már az első nap el kezdtünk beszélgetni. Nagyon aranyos volt és illedelmes. Többször is leírtam neki, hogy szívesen ismerkedem, de komoly kapcsolatot nem akarok. Ő mindig csak azt írta, hogy jó ő megérti, de azért ő próbálkozna, ha nem baj. Egy hét beszélgetés után megbeszéltük, hogy találkozzunk. Ki jött ide hozzám, de még behívni nem akartam így megbeszéltük, hogy felvesz és elmegyünk valahova. Így is lett. Felvett, már elsőre szimpatikus volt. Én a Hany szívében lakom és így felmentünk oda, ott van egy pihenő, ott beszélgettünk. Este 10 órára hazavitt. Másnap újra beszéltünk neten, mondja, hogy ő ma is kijönne, ha nem nagy gond. Mondtam nem. Szintén úgy találkoztunk, mint előtte nap. Meséltem, meséltem neki és ő csak hallgatott. Először olyan kis furának tűnt, hogy ilyen hallgatag. Kaptam tőle egy kis ajándékot egy plüss oroszlánt. Este 11 óra felé beültünk az autóban, hogy indulunk, mert már hűvös volt. Még mindig olyan kis hallgatag volt. De nem indult el. El kezdett ő is mesélni. Nagyon aranyos volt. Megfordult a fejembe, hogy lehet hogy őt nem kellene elengedni. Egy kicsit fáztam, odaadta a pulóverját és ahogy rám adta, közel kerültünk egymáshoz. És ekkor mintha megállt volna az idő és minden ami körülöttünk volt. És ekkor elcsattan az első csókunk. Beleremegtem, éreztem, hogy nem szabad elengednem. Ettől a pillanattól fogva mi egy pár vagyunk, immár 4 éve. És a négy éves évfordulónkat megpecsételjük azzal, hogy örök hűséget esküszünk egymásnak idén május 26-án.

Hát ez a mi kis történetünk, az egyik legszebb ami történt velünk. Sose gondoltam, hogy akkor és ennyire szerelmes leszek. És ami a legjobb érzés, hogy mindig szerelmes vagyok belé"

Ezt a történetet azért szeretjük, mert megmutatja, hogy soha, de soha nem érdemes semmit sem feladni, mert az élet legszebb dolgai akkor tárulnak ki előttünk, amikor már nem is várnánk vagy vágynánk...talán, mert csak akkor vagyunk képesek elengedni a szorongásunkat és a szomorúságunkat igazán...

"Minden reményt feladtam, amikor elhagytam, azt a férfit, aki megkeserítette az életemet. Nem hittem, hogy tudok bízni valakiben, és főleg azt nem, hogy olyan hamar. December elején, úgy éreztem vége a világnak, aztán mégse, azt hogy jobb nekem egyedül és nem kell senki. Rá két hétre egy férfi, akit addig csak, mint pultos ismertem, megvárta még végzek, hogy haza kísérjen. Azt mondta „Értem a világ végére is elmenne”. És elcsattant köztünk az első csók. Majd elváltunk egymástól. Később újra összefutottunk, és egy csodálatos éjszakát töltöttünk együtt. Nem akartam, nem hittem, vagy csak nem mertem, de én le is zártam, hogy köztünk nem lesz már semmi.

Karácsony reggel még azt hittem egyedül töltöm az ünnepeket az albérletembe, mikor délután megcsörrent a telefonom, és arra kért töltsem vele a karácsonyt. A legszebb karácsonyi ajándékot kaptuk „Egymást.”.

Két ember, aki azt hitte, nem fogják úgy szeretni, ahogy ők szeretnek. Két ember, aki a semmiből akart mindent felépíteni, de feladta.

Össze akart velem költözni egy hét után. A nagy kérdés az volt van-e rá esély, hogy sikerül, és ha nemet mondok, utána mennyire fog komolyan venni. Mindenki próbált meggyőzni, hogy ne, hisz, hogy jártam. De mégis valami azt súgta most meg kell próbálni, ha most nem akkor soha.

Elkezdtük a közös életünket, és bár az elején nehéz volt, megérte. Imádtam a romantikus filmeket, de nem hittem benne, hogy velem is megtörténhet. Megtaláltam azt, akivel le tudom élni az életem és, aki velem képzeli el az egész életét. És aki úgy szeret, mint, ahogy én őt. Ennek már több mint 3 éve.

A semmiről indultunk és nagyon sok mindent elértük. Már csak három dolog tűnt lehetetlenek: esküvő, lakás, család.

Nagy nehézségek árán és támogatás nélkül sikerült elérnünk, hogy májusba kimondhassuk a boldogító igent. Egyik nagy álmunk válik valóra és ezzel a remény, hogy talán a másik két álmunkról se kell lemondanunk."